Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-23 / 1. szám
4. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT 1916. január 23. A MAI társadalom egyik legégetőbb kérdése lett a nő jogának a kiterjesztése és általában a nők helyzetének a javítása. Nagyon természetes, hogy ennek, a nőkre nézve előnyös, irányzatnak jelentkezése nem a mai társadalom erkölcsi vagy jogi felfogásának a változása idézte elő, hanem főleg a nők maguk, akik tudatára ébredtek annak, hogy velők szemben évszázadok óta a legnagyobb elfogultság uralja a társadalmat. Sem jogi, sem pedig erkölcsi téren nem nyilatkozott meg egészen az utóbbi évtizedekig olyan emancipációja (egyenjogositása) a nőnek, amely őt mint a társadalom számottevő tagját arra a helyre helyezte volna, amely megilleti. A nőt eddig úgy kezelték, olyan elbírálásban részesítették, mint egy kizárólag nemi életet élő lényt, akinek természetadta hivatása olyan, mint a tudatlan állaté. amely azzal, hogy a fajt fenntartja, tulajdonképpen rendeltetésének eleget tett. A nő alárendeltsége nem egyéb, mint az erősebb jogának vagy hatalmi visszaélésének maradványa oly ragadozó állat utódánál, melynek agya nagyobb és hatalmasabb lett. Miután az ember fajnál a himnem volt az erősebb, s valamivel nagyobb agyvelővel birt, igy nagyon kényelmesnek találta nőstényét rabszolgává lealacsonyítani, amit különben egész ősi sorunk egy más állatfaja sem tett. A kultúra enyhített a dolgon, de még most sem semmisítette meg a viszás helyzetet. Nevetséges és egyúttal szomorú is, ha az erősebb nem ama szofizmáit olvassuk, melyek segítségével asszonyaiktól a természetes jogokat megtagadják. Úgy állítják be a dolgot, mintha hasonló jogok, a melyek nőt, férfit egyaránt megilletnek, egyszersmint hasonló lényeget vonnának maguk után, s mintha az egyen jogosított nő szükségszerűen ordító politikai némberré fajulna el. A nő felszabadítók ellenzőinek az ó-divatu arabs vagy török feleségeket kellene adni s akkor tűnne csak ki, hogy vajon ezek az állati sorban nevelt nők képviselik-e a számukra az “örök-nőies” eszményét? Akik a női jogok ellenzői és a nőt csak a konyha, háztartás és gyermekágy körében akarják látni, legtöbbször panaszkodnak azon, hogy feleségük nem áll szellemileg egy nívón velük. Ezeknek eszébe kell juttatni, hogy nem kereshetnek ott szellemet, ahol a tudás, szabadság iogától is elzárják a nőt. Ma. amikor a létfentartás nehéz küzdelmében nemcsak a férfi, hanem a nő is erejének, szellemének, képességének maximumot kénytelen latba vetni, hogy a maga számára a gazdasági alapot (annak is csak a minimumját) megszerezze, szinte képtelenség még csak vitatkozni is afelől, hogy van-e a nőknek joga mind ahoz, amit a mai osztálytársadalom nyújthat. A nők jogáért harcoló testületek, politikai és társadalmi szervezetek nemcsak avval érvelhetnek, hogy a nő a gazdasági függés folytán még olyan tevékenységet sem fejthet ki, mint a múltban, hanem ezer tény és bizonyság áll rendelkezésükre annak a megállapítására, hogy a modern nő (polgári vagy munkásnö) nem töltheti be eredetileg Csak egy aktuális példára hivatkotermészetes hivatását sem: a faj fantartását, zunk. A jelenlegi világháború a civilizált világ férfi népségét teljesen elvonta a társadalmi tevékenységtől. Maga a háború inkább a kultúra pusztítója, mint annak terjesztője, mert győző és legyőzött egyaránt összeroppant gazdasági helyzetbe jut. Mit csinálnának a kapitalista államok, ha a jogból kizárt és erkölcsileg lefokozott nők tömege arra hivatkozna, hogy: évszázadokon át a konyha, háztartás és gyermekszülés volt kijelölt, ránkkényszeritett munkakörünk, tehát abban maradunk, mert — a férfiak nagy tömege szerint — nem is vagyunk alkalmasak másra. Erre csak azzal érvelhetnének, hogy mig a férfiak a harctéren “kötelességüket” végzik, a nőknek kell a társadalmi kötelességeket a férfiak helyett is elvégezni. Helyes. De ha a férfiak belátják azt, hogy a ma még nem egyenjogú nők el is tudják végezni a lefoglalt férfiak munkáját, (ami csöppet sem házi és konyha munka) akkor ezt is be kell látniok, amikor a nők jogokat és egyenrangúságot követelnek. Tény az, hogy jelenleg a nők egyetemlegesen a férfiak helyét betöltik és ha elmúlik a háború, akkor a természetes fajfentartási kötelezettségnek még fokozottabb mértékben kell eleget tenniök, hogy az emberveszteséget kiegyenlítsék. És ekkor nem lehet helye a régi ellenkezésnek : a nőknek is meg kell adni az egyenlő jogokat. Ahol a munkásság nagy tömege is ki van zárva a jogok élvezetétől, ott a nők az osztálytudatos munkásság segítségével együttesen követelhetik az egyenlő jogokat. A női jogok erőteljes követelése lesz a világháború egyik utóhatása. .Az emberek azt szívesebben megbocsátják, hogy keveset tudsz, mint azt, hogy sokat akarsz. . *....... Sok ember csak azért mond ellent, hogy azt a véleményt keltse, mintha önálló véleménye volna. Hóbortos divat. ^A^KÖZÉPKOR embere a divat legnagyobb hóbortjainak hódolt. A tizenegyedik századtól kezdve egész a reformációig az egész világ egyetlenegy nagy bolondok házához vala hasonló; a polgár olyan ruhában járt, a milyet mai nap legfeljebb egy mülovardában a clown szokott felvenni, s mint most az utolsó farsangkor szokásba hozott “bondok estéjén” a különféle, bolondabbnál bolondabb álcák, jelmezek és torzalakok, — épen úgy nézett ki a kö zépkorban bármely közönséges embercsoport köznapi, rendes öltözetében. Milyen cipőt hordtak? A csőrös cipő hosszú, csőrszerü hegyes orra fölfelé kanyarodott s kóccal vagy gyapjúval volt kitömve. Hatalmas uralkodók és fejedelmek, koronával fejükön, hermelin-palástban és — rőfnyi hosszú csőrrel ellátott cipőben jelentek meg; a nők is csak úgy használták a csőrös /cipőket, mint a férfiak. Midőn e bolond divat virágzásának tetőpontját érte, akkor a csőr 2—3 láb hosszú volt, faragványokkal diszittetett, ezüst lemezzel vagy más fémmel behuzatott, s hegyének köröm, szarv yagy emberi arc alakja volt. Midőn a cipő elvesztő óriási csőrét, akkor —- mint rendesen az ilyen divatbolondságok — épen az ellenkező szélsőségbe ment át s az ugyneveeztt tehénszáj. vagy medvetalp-cipő jött divatba s a maga nemében épen oly rut volt, mint az előbbeni. A tehénszáj-cipőnek elül az orrán csakugyan nyílása is volt, melybe valami díszítést dugtak. Felemás szinü viselet. Az úgynevezett osztott viselet abból állt, hogy vagy székében vagy hosszában a ruha kétféle színre volt választva; de nem csak a szin, hanem a szabás szerint is különbözött a baloldal a jobbtól, avagy az alsó test a felsőtől. Egy festményen, mely ama eszeveszett korból származik, láttunk egy nemes gavallért, kinek sárga jobb lábát pöffeszes bugyogó, kék bal lábát pedig sima, csak nehány helyen hosszában felhasitott nadrág vette körül. De olyat is lehetett látni, kinek bal karja és oldala egyszinü volt jobb lábával s jobb karja és oldála ismét egy színben pompázott a bal lábbal; ilyen esetben aztán a cipő az ujjas színe szerint volt elválasztva, a föveg pedig a nadrág szerint, úgy hogy az ilyen öltözék négyszeresen volt elosztva. Minden arányzat kikerülése, — ez volt az akkori divatnak főtörekvése. Néha meg tetőtől talpig egy színben jelentek meg: ma zöldben, holnap vörösben. A NŐ JOGA.
