Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-06-25 / 23. szám

ha gazdája pórázon vezeti, de ha nincs is gazdája, ott van a park szélén az állatvédő egyesület ponyvával gondosan letakart, vízzel és élelemmel ellátott ketrece “For Hornless Animals”; a csavargónak azonban pusztulni kell, ment ez nem macska vagy kutya, hanem csak ember, letaszított, éhes, kóbor ember.

A park rácsa előtt busán visszanéz a csavargó. Vájjon nem azt nézi, hogy valamelyik kutya ivagy macska látta-e, amikor őt, az embert kibotozták? Mert bizony van ezen mit szégyelni — az állatok előtt is.

A S H 0 P.

Ködbevesző felhőkarcolók közt járok kora őszi reggelen, amikor még alszik a nagyváros zűrzavaros, forrongó, hullámzó élete Még nem indult meg a robotolás a töméntelen shopban, ahol naphosszat ezer-meg ezer rabszolga űzi, hajtja a verejtékes ke nyeret. A munkásnegyed máskor hangos épülettömbjei némaságba merülve, mint kihalt csataterek merednek a reggeli szürkületben már színesedni kezdő égboltozatra. Hangosan koppan a sokat taposott járda köve lépteim alatt s az ideiglenes csönd nyomasztó érzése nyűgözi le zaklatott, ideges kedélyemet. Siettem, hogy korán első lehessek a gyárak világában, ahová a mai napon munkát jöttem keresni.

Körös-körül, amerre meredező nyakkal csak felnézhetek, a shopok apró munkatermei, műhelyek százai vannak. Még nincsen bennünk élet, a robot még nem indult meg fülledt belsejökben, a dolgozók ezrei még csak most tülekednek valahol helyért a villamosokon, hogy már kora reggel is kifáradva, megkinozva a nagy loholástól idejébe érhessenek a külön, sajátos életet rejtő shopokba.

Amint a felkelő nap első fénysugara elsiklik az óriási metropolisz felhőkarcolói felett, megindul az áramlás a shopokba, föl a magasba, az elsőtől a 32-ik emeletig. Tarka szinvegyiilékben razjanak a munkások ezrei egymást lökdösve, összeütközve, hangosan beszélgetve, ki-kitérve a műhelyekbe.

Pár perc és ezernyi érc-sipból föl visit az éles hang, amely robotba parancsolja az eladottak, olcsó pénzért kisajátítottak tömegét. Megélénkülnek a shopok, emberpáriák százai, mint tudatlan, élettelen géprészek megindítják a nagy életpusztitót: a shopot.

Már dolgoznak. Gyár-gyár után telik meg fölösen a husgépekkel, akik monoton, fásult hangulatban ontják az áruk lavináját a fogyasztó emberiség hasznára. Zakatolnak a gépek, berregnek a fürge motorok, csörrennek az ércbilincsek: a kalapácsok, vésők és más hasznos szerszámok. A szakavatott, kipróbált kezekben kifejező formájúvá, értéket növelő, hasznos cikké formálódik az alaktalan, nyers anyag. Az embergépek teremteni kezdenek.

Elfogódva, félszegen botorkálok a munkanélküliség szorongó érzésével szivemben sihopról-shopra. Hol fönn, hol meg lent, a föld alatt nyitogatom az ajtókat, hol innen,

hol meg amonnan utasítanak el rideg szóval: nincsen munka. Kínálom — olcsó pénzért, hitvány óhbérért — munkabíró kezemet, nem kell sehol! Nincs... nincs munka! — hangzik egyre zakatoló fülembe s kábult agyam már csak öntudatlanul ösztökél, hogy még ide, még oda betérjek.

Hiába minden. Sokan vagyunk, olcsók vagyunk nagyon és minek a profitolónak még több kéz, amikor a hajcsározás amúgy is kettő-három .helyett dolgoztatja azokat, akik már robotolnak.

És a meddő kilincselés közepette be-bctekintek a shopok poros belsejébe, végignézem a görnyedő alakokat s látok nyomorult sorsokat, izzadó emberbarmokat, inifeszitö erőlködéseket, emberroncsokat, akik igavonó állathoz hasonlóan törik magukat a ivéres kenyérdarabért. Látok koravénül: ifjakat, elhervadt nőket, letört gyermeklányokat: proletárokat, akik teremtenek hasznosat,, jót, értékest — mások javára. A tömeges benyomások megrohanják agyamat és feneketlen mélységek felé viszik képzeletemet — sötét mélységekbe, ahová a nyomorult életek ezerei zuhannak le maguk után annyi nyomot sem hagyva, mint a viz tükrébe hirtelen bedobott s a mélybe zuhant kő. Hány ilyen amber-parány indul ezekből a gyilkos shopokból az örök semmibe? — hány eldült proletár telíti meg a névtelen sírokat, amelyeknek bejárata ezekbe a shopokba torkollik — ki tudná megmondani? A csontos halál érlelője, termő földje és előkészitő iskolája a világváros nagy moloohja: a shop.

Éber László.

A KANÁRI.

A lövőárok, amelyről itt szó lesz, külsőre és belső berendezésre éppen olyan volt, mint akármilyen más becsületes flandriai lövőárok. És abban is megegyezett a többi lövőárokkal, hogy hol hosszabb, hol meg rövidebb időközökben gazdát cserélt. Leg előbb ki készítetté és ki rendezte be, német alaposság-e, francia müvészet-e, belga furfang-e, vagy pedig angol technika-e, azt most már lehetetlenség volna megállapítani. Bizonyos csak az, hogy idők során minden nemzetbéli vér megáztatta, tehát mindenik nemzet megszerezte a lövőárokhoz való jogát, amelyet fölváltva, hol az egyik, hol a másik majd sikeresen, majd sikertelenül igyekezett érvényesíteni.

Gazdái gyakran változtak a lövőároknak, egyszer angol-francia, másszor német szó folyt benne, de vendége mindig egy és ugyanaz maradt. Ez az állandó vendég nem ember, hanem kanárimadár volt. Hogy ez a tollas énekes hogyan jutott a hozzá annyira nem illő környezetbe, valami közeli faluból zsákmányolták-e, vagy hazulról hozta magával valaki, azt a legjobb szimatu detektív se tudná kifürkészni. Ottlétének ténye azonban kétségtelen volt és minthogy a lövőárok nem alkalmas hely az

oknyomozásra, mindenki beérte magával a valószinütlen eredetű, mégis kézzelfoghatóan és fülnek hallhatóan valóságos ténynyel.

A vendég nem holmi megtűrt, hanem mindennél kedvsebb vendég volt. Akárki lakott is a haláltosztó árokban, francia, angol vagy német: egyformán megbecsülte a kanárti, egyaránt gondját viselte, egyképpen becézgette. Magukra nem vigyáztak, magukat nem 'féltették annyira a katonák, mint ahogy a kanárira őrködtek. Kalitkáját mindig oly helyre rejtették, ahol baj nem érhette, ők maguk koplalhattak, a madárnak mindig megvolt a kellő eledele, a maguk egészségével nem igen törődtek, a kanárit léghuzamtól és hirtelen höjnérsékletváltozástól is óvtáik, nehogy, isten ments, valami pusztító veszedelembe essék.

Meg is hálálta a kanári a szeretedet meg a gondozást. Művész-kanári volt, aki tehetségre, tudásra és szorgalomra sok operaénekest is felülmúlt. Szabadságot sohasem kért, tettetően beteget nem jelentett, váratlanul be nem rekedt, hirtelen szeszélyből le nem mondott az előadásról, amellett — jó mestere lehetett! — szinte kifogyhatatlan volt a műsora. És ami a legfontosabb, nem ismerte az idegességet hirböl sem. Mennél hevesebben mérgeskedtek a puskák, mennél .pattogatóbban diihösködtek a gépfegyverek, mennél mennydörgősebben üvöltöttek az ágyuk, annál jobbkedvüen csattogott a kanári, annál kacskaringósabban szövődtek a trillái, annál hizelkedőbbé lágyultak a dallamai.

Az ellenségek egymásnak adogatták át a kanárit. Elvihették volna magukkal, mégse tették. Féltették is a kincsestorku énekest, akit a lövőárok óvott a legvédettebb biztosságban, de meg aztán nem is volt szivük hozzá, hogy megfoszszák egymást attól a gyönyörűségtől, amellyel a lőporfüst közepett aranysárgából verébszürkévé vedlett hangversenyrendezö ajándékozta meg őket. Ha a 'franciák vagy az angolok vonultak ki önként vagy kényszerűségből a földbevájt tárnából, ők hagyták hátra kérlelő levélben a nyomukba települő németeknek, hogy ne feledkezzenek meg a lövőárok legkedvesebb vendégéről. Ha meg ismét fordult a hadiszerencse és a németek adtak helyet a fejükre nőtt franciáknak vagy angoloknak, ezek lelték meg a németek levelét, amely jóbánást és gyöngédséget biztositó menedéklevélül szolgált a minduntalan gazdát cserélő, de valamennyi gazdáját egyforma élvezetben részesítő kanárinak. Nem tudom, hogy a lövőároknak most kik a lakói, de hogy a kanári közöttük van, az bizonyos.

Nem tehetek róla, ennek a kis madárnak

12