Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-06-25 / 23. szám

együgyü esete módfelett kedvemre való. A háború tömegesen termett emberfölötti hő­söket és emberalatti bestiákat, éppen csak az emberséges szintén álló emberből sik­kasztott el legtöbbet. A lövőárok kanárija arról csicsereg dallamos tanúságot, hogy a gépfegyverek legirgalmatlanabb kattogásá­nak sem kell mindenesetre egészen elnémi­­tania a legdrágább hangot: az emberi szív hangját. A flandriai kanári váltakozó gaz­dái igazán emberséges emberek is, aminek nem kell hősiességük rovására mennie. A Halál orgiái közepeit sem barbárosodtak az öldöklésnek a halálosztáson kívül min­den egyéb iránt érzéketlen gépeivé. Ott, ahol az élet szinte csak vegetativ tevékeny­ségekké egyszerűsödött, még mindig meg­őrizték érzéküket az élet drága és édes A KLINIKÁN. Irta: LENGYEL GÉZA. — Igen, nagysága — mondotta Jul­­esa — én úgy vagyok, negyedik hó­napja már. De ne tessék rólam rosszat gondolni. Vőlegényem van, itt a gyű­rűje, iha túl leszek a bajon, elvesz. A nagysága egy kis érdeklődéssel, meg egy kis megbotránkozással nézte a leányt. Erkölcsös beszédbe kezdett: — Miért nem vigyázott, minek enge­dett. Persze, házasságot Ígért... így szokták azok a gazemberek. Julcsa kerekre nyitotta nagy, becsü­letes szürke szemét és élénken tilta­kozott. — Nem, nagysága, az én vőlegényem nem gazember. Neki semmi köze hozzá. Az egy vendég volt, ahol szolgáltam. Azelőtt se láttam, azóta se. Nem is tud­tam semmit, nem tehetek róla... Azért becsületes lány vagyok én. A nagysága bámult és rettenetes er­kölcsi romlottságot emlegetett. JuTcsát azonban megfogadta. Mert a leány kö­­nyörgött, továbbá mert bárom forinttal olcsóbb bérért ajánlkozott, mint más. A nagysága kijelentette, hogy ő jó­­szivü és megfogadta az erkölcstelen te­remtést, aki leányfővel már a gyerekét várta. Erősnek, egészségesnek látszott a leány — és könyörgött, ma, amikor a szegény nagyságáknak kell inkább cselédért könyörögni Julcsa azután tisztogatott és szenet hordott, súrolt, vasalt, főzött és szalad­gált. Elnehezülő teste győzte a dolgot, eszébe se jutott, hogy vigyázni kellene arra, akit vár — hiába is jutott volna eszébe. Vasárnap leült a hideg konyhába és levelet irt, meg levelet olvasott. Nem ment sehová, el nem költött egy kraj­cárt, két hónapi bére volt már együtt a láda fenekén. Osütörtökön Tevelet ka­fölöslegességei iránt is. A pusztulás és pusztítás rútságaiba belesivárosodott lélek­kel is még mindig tudják becézni a művé­szet szépségét, amelyet az a kis kanári tes­tesít meg és jelképez nekik. És legádázabb ellenségek is annyira meglátják és meg­becsülik egymásban az embert, hogy nenj ragadják el egymástól, hanem egymásra ráhagyják az életörömnek azt az alig hall­ható és mégis megbecsülhetetlen, mert a halál kapujában legritkább zenéjét, amely­nek a sárga madár torka a szerény, ám ked­ves hangszere. A világot elborító vérözön közepett 'é­­lekmentő öröm rámenekülnünk az emberies­ségnek erre a parányi szigetére... Szilágyi Géza. pott otthonról. Nem ért rá elolvasni — mosni kellett — eltette a ládába. Va­sárnap délután vette elő és betűzte lassan. — Édes leányom — íratta neki az anyja — nagy szégyent hoztál ránk, már nótát is csináltak rólad. Azért hát csak küldj pénzt, tizenöt forintot, hogy malacot vehessünk az őszszel. Julcsa sirva fakadt. Már nóta van róla, világ csúfja lesz. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a világot nem engeszteli ki, ha küld is malacra és hogy egyáltalában nagyon gyönge az összefüggés az ő szégyene, meg a pénz­­küldés között. Kaparta ki a pénzt —• kis ruhácskákra szánta — és másnap, mikor a csarnokba ment, postára tette. Azután dolgozott tovább, a ipénzt meg hol eltette a ládába, hol elővette, küldte haza, ahonnan egyre jöttek a panaszos, a szemrehányó, a méltatlan­kodó, a pénzkérő levelek. Közeledett a nehéz idő. Kimerültén, elcsigázva, dolgozva az utolsó percig, várba Julcsa. Csak annyi pénzt szere­tett volna, hogy a klinikára ne kelljen menni. Mert a nagy, ridegen tiszta kórháztól irtózott, inkább egy szállás­adó asszonyhoz kívánkozott, aki né­hány forintért adott volna sötét, pisz­kos szobában egy szűk Ms vackot. Fájt Julesának nagyon, hogy pénz híján a félelmetes nagy épületbe, a tiszta, rendes klinikára kell mennie. Hanem a kvártélyos asszonyhoz nem telt. Nem volt pénz. Nagy bánatában fogta a tollat, leve­let irt haza. Hosszú levelet. Elmondta, hogy szívesen küldte haza minden kraj­cárját, de most, hogy neki nem maradt, azt kéri, csak útiköltségre küldjenek egy-két forintot, hogy hazamehessen, hogy otthon várhassa meg, mig újra keresni tud. Nagyon hamar megjött a válasz. Ke­mény parancsoló levél. Haza ne gyere, te erkölcstelen személy — írták — a 13 szégyenünket meg ne növeszd. Elég bajt, bánatot hoztál ránk úgyis. Julcsa csak eddig olvasta a levelet, azután elfehéredett, nem tudta, mi tör­ténik vele. Jöttek a mentők, elvitték. Mire magához tért, nagy, fehér szobá­ban volt, apáca állt előtte. Sirni kez­dett hosszan, keservesen. A nyomorú­sága eszébe se jutott. Csak azt siratta, fuldokolva, hogy hiába dolgozott, hiába fáradt, mégis csak ide került, a zord, a titokzatos, a félelmetes klinikára. ■----------o----------­OROSZ BÖLCSÖDAL. — Költője ismeretlen. — “Félve, bújva úszik a hold Zord, zimankós fellegen... Hős apád Szibériában Csak rád gondol, gyermekem. Durva zsandár őrzi folyton S huzza a nehéz bilincs, Lenn a bánya siri mélyén Ás meg váj — szünetje nincs. Mert az eszméért keményen Küzdött, mig szabad vala — Oh, aludj, majd téged is hiv A szabadság szent dala. Zord, zimankós fellegekből Félve fut a holdvilág... Kis fiam, Szibériából Csókot küld szegény apád.”---------o--------­PROLETÁR-SZIVEK. A gyárkürtök egy néma reggelén sugárözönben várt reánk a rét — Úgy itta a szivünk a napsugarat; éreztük, hogy mohón vérünkbe csap... S feledve telünk zord hidegét, játékot Űztünk gyermek-örömmel. Kigyult az arcod szűz hevülete; pirbaborult, mint a fáklyaláng, melyet a szellő lágyan, játszva bánt s leomlott hajad — az éjfekete: Úgy lebbent a pir-láng füstjeként, melynek ölében fényes-sötéten villant meg szemed szent ifjúsága; dús tavaszodnak álmát kitárta.... S felsírt bensőm e néma beszéden: “Most szép vagyok — ki tudja, holnap... Reám veti csontkezét a gyár. Holnap talán én rajtam a sor s nem virul arcom rózsáiból, hiába hiv a rét — hiába már.” \ jövőnek harmat-bimbaját méhébe fojtja bus jelenünk... De mig erőnk van, mely riong, lázad: tépjük kacagva össze a vádat! Hisz tavaszunknál nincs egyebünk, ... nincs egyebünk... ABÁDI IMRE.

Next

/
Thumbnails
Contents