Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-06-18 / 22. szám
KATONÁK... Irta: Székely Béla. (A gyávák.) Nem akarunk meghalni, még messze-messze az élet, forróak a napok, a csillagok fényesek és várnak a lányok, a falu, a város mi ránk vár s az eget, a kéket szivünk ékíti nap gyanánt, mely száz reménynyel lángol. Mi még nem is éltünk. Csak lestük, vártuk, hogy jönnek-e már az élettel ékes, szent, teljesülő napok. Milyen lehet ivajjon a világ? Asztalunk? Ágyunk? Szobánknak négy fala? Vagy a város, amely villanyvilággal ragyog? Mi még nem is szerettünk. Szomjaztunk, fáztunk, s most testünkben ég sejtett asszonyunk testének melege s marcangolt, sebzett ajkunk nem vívott soha csókos harcokat vele. Nem, nem akarunk meghalni! Fiatalok vagyunk. Élni akarunk! Szeretni! Törtetni a végtelen világba. (Hiába sivitja a csúfoló golyó: gyáva! gyáva! gyáva!) (A bátrak.) Mellünkben lázadt dobosok a bősz indulót verik s bőrünket sebzi a pálcák pergő éle. Rohanni kell e mámoros, vad zene ütemére, bár lábunk ólmos s otthon felejtett életünk szelíd. Agyunkban lázas kürtös hadonázik, halálba hajtó, bódult, részeg hallali! A tűnt napok szavából már mit sem hallani. Hova lett megbékélt magunk, a régi másik? Magunk mögött elhagytuk magunk s előttünk már semmi, semmi sincsen: a horizont alja vér és szüköl a szöges drótbilincsben. Szemünk tükrében vészes láng lobog; a világ ég benne s a hamva már életünknek üszke. A bátrak csapatja ez! A mindent elvesztett és mégis, mégis büszke. (A kétkedők.) Övék a munka otthon és az élet mérge; itt: halálgyötrelem és gyilkoló robot, lelkűkbe szent jövendő vetett lángoló lobot, — itt: minden vágyukat, hitüket elvetélte. Ajkukon habzik őrjöngő szitok, kezeik serény gépei a halálnak, — ők a némák, akik magukkal is hadba szállnak és lázas agyuk mélye csupa vérgődő titok. A kétkedők ők, a sápadt harcosok, kiket más mezőkre kerített az élet. (Egyforma mind: orosz, magyar, francia, német.) A rohanók ők s a jaj nélkül torpanok, a pontosak, a hűek, akik fásult közönynyel néznek a világba, az ellenségre, a kék égre; mert tudják: minden hiába. (Északi harctér.) OPERÁLNAK. — Pillanatfelvétel a háborúból. — Az öreg főmütős már korán reggel izgatottan szaladgált ki és be a műtőben. A szanitécek, a mütőslegények a mütőhelyiség padlóját súrolták, az asztalokat szublimátoldattal mosták; még az ápolónők is ott sürgölődtek, pedig ezeket csak akkor lehet ott találni, ha a betegeknek semmire sincsen szükségük. Az egyik tiszta lepedőket hoz és azt az operálóasztalra terítik, majd a tolóhordágyat kezdik súrolni és azt is tiszta lepedővel húzzák át. Megérkezik az egyik önkéntes ápolónő is, aki kiadja az utasítást a főmütősnek, hogy a & uj műszereket vegye elő és azt főzze ki. Majd utánanéz, hogy minden rendiben van-e, tiszták-e a lepedők, az asztalok, meg a tolókocsi. Azután hangos szóval kiadja az utasítást, hogy a hadnagy urat hány óra és perckor hozzák ki a tiszti kórteremből. Amig ezek az előkészületek történnek, a kórtermekben is lázas izgalom van. A bakák sugdolódznak, majd hangosabb szóval is tárgyalják az esetet. Az egyik, akinek a ballábát amputálták, nem is állhatja meg szó nélkül az esetet. Hogyisne, hiszen amikor az ő lábát vágták, akkor nemcsak hogy nem volt ekkora előkészület, hanem alig tudott róla valaki. Éppen csakhogy mondották neki: Azután holnap ne egyél, mert megoperálunk, itt meg milyen nagy előkészületeket csinálnak. — Nézd csak — mondja a szomszédjának —, már hozzák'is. Mennyien kisérik, orvos is van velük, amikor félig holtan abajgatunk egy csepp vízért, vagy hogy valami csillapítót adjanak be, felénk se néz senki. —- Mer hogy mi csak bakák vagyunk — véli a másik. — Itt éppen úgy van, mint ott kint. — Dehogy mint kint — szól az amputált — mint itt bent. Láttam én ezt már másutt is. Az életben minduntalan találkozhatunk ilyen esetekkel. Ha a szegény embert a sorsa valamiféle hivatalos útra szólítja, nem találja-e szemben magát az úrral; ha választani kell a szegény ember meg a gazdag ember szava között, talán Ibizony a szegény embernek adnak igazat. Vagy vegyünk egy közelebbi példát; talán bizony most a gazdag ember gyereke éhezik és nem a szegényé A gazdag embernek bizonyára teli van az éléskamrája és a szegény az, aki minden reggel azon töri a fejét, hogy mi legyen az ebéd, mivelhogy a reggeliről meg a vacsoráról úgyis meg kell feledkeznie. — Igaz, igaz — feleli neki az egyik —, hogy ez igy van kinn az életben, de itt már csak még sem szabadna igy lenni, mert hiszen mi szenvedünk meg mindenért. — Hát a civilruhában nem mi szenvedünk mindenért? Nem mi dolgozunk a műhelyekben és nekünk lóg ki a lábunk a cipőből? Nem mi szántunk és 12 aratunk, de a termést a gazda adja el; mi meg hizlalhatjuk azokat is, akik harmadik és negyedik kézből veszik az élelmiszereket és azután nekünk adják el. Komám, azért mi ne zúgolódjunk, ez igy van. Most ők operálnak úgy, ahogy ők akarnak; majd eljön az idő, amikor mi fogunk operálni. Ez az operáció azonban igazságos lesz. Lux. LÉGGÖMB ALBA NEVIS Az életem egy szálló léggolyó, (Tüzszinpiros, s duzzadt, mint lánykebel.) Olyan, amilyet játszó gyerekek Eregetnek a nagy magasba fel. Nem tartja más itt, vékonyka fonál csak A szakadás, a bizonytaaln Hátha, És a fonál egy rossz fiú kezében, Aki nevetve ide-oda rántja. De... hátha igy, vagy... hátha úgy leszen! És... hátha mégis érdemes tán élni! Hátha átlépve rongy kavicshegyen — Talált aranyat lehet még remélni.. • ? És hátha mégis eljön az az éj! És hátha mégis eljön az a csók! Hátha! . .. Fel-, meg lerántják szüntelen, Életemet a játékos kacsók. És a fonál oly vékony, gyenge már, S mint hegedühur, siró hangot ad, Vigyázz te gonosz, kegyetlen gyerek! ... Nézd; elszakad!
