Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-06-18 / 22. szám

Affatányér.

Példabeszéd

Irta: ZSOLDOS LÁSZLÓ

Elmúlt már a példabeszédek kora, pedig még mindig ránk férne belőle tvalami. Jézus is eljöhetne megint, talpra állitván a bénát és feltámasztván a Lázárok sokaságát. Maga köré gyüjthetné a kisdedeket s kenyeret és halat oszthatna széjjel a nép között. És szólhatna a megcsalódottakhoz, mondván: Bizony, bizony, mondom néktek, mindnyájan keresztül megyünk a vámon és a vámszedő mindenekelőtt megszedi az ő tizedét.

És valaki az ő életének szakaiban elérne valamit, lazonkép megfizeti érte a vámosnak az ő tizedét.

Tavasznak szakán a hónak az ő fehérségét: nyárnak szakán a tavasznak az ő üd es égét;

ősznek szakán a nyárnak az ő termékenységét;

télnek szakán az ősznek az ö bucsuzkodó mosolygását.

És valaki volna, mind megfizeti azt.”

... Vigasztalhatná a kesergőket, kétségbeesetteket s az élet terhe alatt roskadozókat, szólván:

— “Az életnek az ő terhe ha sonlatos a láthatatlan zsákhoz, amelyet mindenek vállukon cipelnek.

A szegénynek az ő zsákja az ő szegénysége; a gazdagnak az ő zsákja az ő gazdagsága;

a betegnek az ö zsákja az ő betegsége, az egészségesnek az ő zsákja az ő egészsége;

az öregnek az ö zsákja az ő öregsége, az ifjúnak az ő zsákja az ő ifjúsága.

Mert mindenkinek az ő zsákja nehéz és valakié talán legkönnyebbnek látszik, talán azé legnehezebb.

Mert mindeneknek az ő zsákjából hiányzik valami, ami könnyebbé tenné.

És valaki birja cipelni a zsákot, cipeli; valaki nem birja cipelni, alája temetkezik.

És bizony, mondom néktek, az boldogabb, ki hamarább temetkezik alája.

Mert az már nem cipeli.”

... S történetesén ebből rátérhetne egy másik példabeszédre is, amelyet tulajdonképpen el akarok mondani, mondván:

— “Vala pedig egy bíró az ő falujában bírája a falunak, melyben lakozik.

A birónak az ő neve vala Petru, és az ő atyját hívták vala Juonnak.

Az atya, aki Juonnak nevezteték, végig vándorok már az 'élet utjának hosszúságán. Fehér vala az ő hajzata, valamint a hegyormon a hó s lecsüngő vala az ő

hosszú bajusza, valamint a fenyőnek az ő ága, minekutána lehúzza a rája tapadt hó.

Szíjakkal kötözé meg az ő bocskorát és ahol abban ő álla, ott már közel vala hozzája a sir.

Megroskadának az ő inai és elernyede az ő dolgos keze.

Mert nagy vala az ő tehetetlensége az öregségben.

És az atya, aki Juonnak nevezteték, ke gyelemkenyéren él vala az ő fiának házában, akit arcának verejtékével fölnevelt vala és aki bírája lön a falunak, melyben lakozék.

És a fiú, aki bírája lön a falunak, háládatlan vala az ő atyjához, aki arcának verejtékéivel fölneveié.

Ad vala neki egy fatányért és valamikor ebédeznének és a szolgáló leány behozna az ételes tálat az asztalra, a háládatlan fiú kezébe vévé a tányért, amely fából vala és

minekutána kimerné beléje az étel csekélységét, odaadá az atyának, szívtelen szóval mondván:

— Öreg, vedd a tányért az étellel és ebédezzélbelőle a konyhában a cselédek között!

Vala pedig a birónak felesége és feleségétől kis fia, akivel házasságában ajándékozá meg a bírót az asszony.

Vala pedig a fiú öt esztendős és nevezteték ő atyjának atyjáról Juonnak.

És az asszony, azonképp a kis Juon ' is mindig együtt ebédezének a bíróval az asztalnál, melyre a szolgáló leány behozá az ételt.

Az atya, pedig, ki Juonnak nevezteték, tőn, miképp a háládatlan fiú neki parancsolá.

Vévé a fatányért az étel csekélységével és kimené a konyhába a cselédek közé, ahol az étel csekélységét elköltené.

És evés közben sós könnyei hullának az ételre, mialatt is kesergő lélekkel gondolná el magában, gondolván:

— Ezér szüli fájdalommal a gyermeket az anya és ezért neveli föl arcának verejtékével az atya a fiút: hogy öregségének az ő tehetetlenségében fatányéron merné ki neki az étel csekélységét, és kiparancsolná ebédezni a cselédek közé, akik öszszegyülekeznének a konyhában?

A biró szolgálói pedig megesett szivvel szánakozának az atyán, aki Juonnak nevezteték;

És szánakozván, a maguk eledeléből adának neki a fatányérba az étel csekélységéhez.

Látá pedig ezt a kis Juon, ki az atya fiának fia vala s szüleivel együtt ebédezék az asztalnál.

És látván, egy alkalommal kezébe foga egy szál deszkát és leülvén vele a szoba földjére, az ő atyja késével faragni kezdé a deszkát.

És odajőve hozzá a biró, a ki neki atyja vala, és Petrunak nevezteték és kérdé tőle:

— Mit faricskálnál a deszkán, Juon?

A kis fiú, ki ötesztendős vala, hallván, szóla az atyjának: -—• Fatányért aakrok faragni a deszkából.

A biró pedig elcsodálkozván, mondá:

— Mért akarsz fatányért faragni a deszkából?

És szóla a fiú:

— Azért akarok, atyám, ha majd megkorosodván, te is öreg leszel, hát akkor én is fatányéron adjam ki neked az ételt, valamint te adod a te atyádnak.

Mely szavakat hallván a hálátlan biró, szörnyű borzadás lepé meg lelkében;

és attól fogva rendes tányért adata az ő atyjának s helyet juttata néki a szobában az asztalnál, ahol együtt ebédezének.

Mert bizony mondom néktek: valamit a fiú cselekszik az atyával, a fiúnak fia visszafizeti azt az ő atyjának.”

A szabadság ösztöne, az elnyomók gyűlölete, a lázadás hatalma minden ellen, ami kizsákmányolás és az uralom bélyegét viseli magán, mindenfajta kizsákmányolás és deszpotizmius ellen: ezekben nyilvánul meg a nemzetek és népek emberi méltósága.

Atkozott legyen minden előítélet, minden szokás, minden régi kerékvágás, melybe bebörtönözték az emberek agyát és életét.

Gorkij.

Califomiai halastó, amelyben aranyhalakat tenyésztenek. A kis halak olyan nagy mennyiségben élnek ebben a vízben, hogy kanállal egyszerűen bemerithetők az erre a célra odakészitett edényekbe. Képünk

ezt ábrázolja.

11