Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-06-18 / 22. szám

lllllllllllllllllllllll

^^iiuiiiiiiiittttiuiniittiuiiiiiiiiiiniiiiiii

MÜ

NEVELÉS A CSALÁDBAN

iüh

un..min.....mi............... .......

. ..................................................................................

AZ ÖNTUDATLAN NEVELÉSRŐL.

A SZELLEMI nevelés megkezdődik, mihelyt az érzékek megnyilatkoznak a külvilág iránt, vagyis, amint azt előzőleg már kimutattuk, a bölcsőtől kezdve.

Noiha ez a nevelés eredetileg körülbelül öntudatlan módon érvényesül, mégis lényegesen fontos, mert az első ismeretektől, amelyeket szolgáltat és az első szokásoktól, amelyeket előidéz, függ nagyrészt a lélek sajátos eredetisége és kiválósága.

Ch. Gound, az “Egy művész emlékiratai ban” találó bizonyítékot szolgáltat erre nézve: “Anyám, Írja, sohasem szoptatott anélkül, hogy ne énekelt volna s mondhatom, hogy első leckéimet észrevétlenül kaptam. Anélkül, hogy tudtam volna, már is nagyon világos és határozott fogalmam volt az intonációkról és' a hangközökről, az elemekről,, amelyek a modulációkat tartalmazzák és a dur és moll között lévő jellemző különbségről, még mielőtt jól beszélni is tudtam volna s egy napon, amikor az utcán — alighanem valami koldustól— egy moll-dalt hallottam, igy kiáltottam fel: “Anyám, miért énekel durban, 'hiszen sir?”

A látás nevelése úgy történik, mint a hallásé, mert a színek közt épp úgy, mint a hangok közt harmóniák és disszonanciák vannak, amelyekkel jó nagyon korán tisztában lenni; ilyen módon jön létre és fejlődik főleg a hallás művészete, a látás művészete és a szép dolgok iránt való Ízlés, még mielőtt az elmélkedés közreműködnék. Érzékeink és szerveik, ha jól vigyáznak rájuk és jól irányitják őket, olyanok tehát, mint a finom hangszerek, amelyeken az ügyes művész csak tiszta hangokat produkál, ezért rendkivüli értékhez jutnak; ügyetlen kezekben azonban örökre hamisakká lesznek.

Épp úgy, amint arra kell törekednünk, hogy a gyermekek a dolgokról tiszta és határozott képet kapjanak és őrizzenek meg, azon is kell lennünk, hogy a lehető legkorábban a maguk nevén nevezzék meg őket. A szavak, valamint maguk az érzelmek ugyanis ismertető jelek s ha rosszul hallják és> ellenkező értelemben magyarázzuk őket, számtalan tévedésnek lehetünk kitéve, ezért kell, hogy a szülők gazdag szókincscsel és rendes mondatszerkezettel éljenek, amelyeket különben könnyű annyira egyszerűsíteni, amint éppen akarjuk.

Az első benyomásoknál és az első ismereteknél nem kevésbé fontosak az első eszmetársulások, amelyek valójában csak a léleknek az ügyességei. Ezek az asszociációk ivalóban igen nagy hatással vannak érzésünknek, gondolkodásunknak és akarásunknak a megnyilvánulásaira. Elég, ha valaki, vagy valami az első alkalommal, amikor megláttuk, vagy megismertük, örömöt, vagy fájdalmat okoz, hogy azután a láttára

közvetlenül rokonszenvet, vagy gyűlöletet érezzünk. Innen ered például némely gyermeknek az idegeskedése egyébként igen kedves és igen jó emberekkel szemben; szintúgy olyan tanulmányokkal szemben, amelyeket az ügyetlen tanító nem tudott rögtön megkedveltetni. A legtöbb elfogultságnak és babonának is ebben rejlik az oka; valami egyszerű öntudatlan kapcsolat elég arra, hogy bizonyos embertársainkban barátot, vagy ellenséget, bizonyos eseményekben nagy jónak, vagy nagy bajnak az előjeleit lássuk. És ezék az asszociációk olyan makacsok, képtelenségük ellenére is, hogy a társadalomban néha generációkon át megmaradnak s néha még azoknak az eszét is megzavarják, akiket a legbölcsebbeknek tartanak. Végül, épp úgy, mint ahogy eszméink maguk közt társulnak, társulnak azokkal az indulatokkal is, amelyek rendesen velük járnak, ami arra vezet bennünket, hogy ezek utján Ítéljük meg amazokat s természetesen arra is, hogy gyakran csalódjunk.

Nosi hát, nem tagadhatjuk, hogy e káros asszociációk nagy részének az oka azokban a példákban és tanításokban rejlik, amelyekkel a család szolgál. Azok a rovások, amelyek az első években ilyen módon az elménkbe vésődnek, bajosan törlődnek el; ezért a szülők nem láthatnak hozzá elég korán ahhoz, hogy kiirtsák ezeket az első szokásokat, mihelyt károsaknak látják őket, a megfontolást és a józan észt hiván segítségül.

És akkor az öntudatlan nevelés után, amely főként a leplezett vezetésnek és okos szuggerálásnak az eredménye, következik az igazán tudatos nevelés, amely az akarathoz fordul.

i

A TUDATOS NEVELÉSRŐL.

A tudatos és megfontolt nevelés néhány szabálynak van alávetve, amellyel sok hibát lehet megelőzni, ha híven betartják őket.

E szabályok közül az első, amelyet már Arisztotelész állapított meg, az, hogy “a szellemi élet egyre tökéletesebb lesz abban az arányban, amint az ember maga is jobban halad, vagyis az akarat erősebb és szabadabb lesz”; az a szabály, amely viszsza vezethető az alábbira, amelyet már említettünk, tudniillik: “hogy rá kell vezetnünk a gyermeket a lehető legkorábban arra, hogy önállóan gondolkozzék, vagyis legalább arra, hogy megfigyeljen, lásson és halljon a maga szemével és a maga fülével s nem embertársai szemével és fülével, hogy ítéljen a maga eszének az Ítélete szerint s nem a mások Ítélete alapján.”

A második szabály az, hogy a gyermek csak abból a tanulásból merit igazi hasznot, amely érdekli és éppen ennélfogva ösztönszerü reakciót idéz nála elő.

De hogy igy felkeltsük ezt az elengedhetetlen reakciót, ahhoz két dolog kell: ismernünk kell a gyermek veleszületett képességeit, ismernünk kell azonkívül a fejlődésnek azt a fokát, amelyet eddig már elértek. Ha félreismerjük gyermekeinknek a képességeit, kitesszük magunkat annak, hogy eredmény nélkül olyan erőfeszítéseket kívánunk tőle, amelyek kimeritik, és esetleg szunnyadni hagyunk olyan értékes képességeket, amelyek megvannak bennük. Hányán vannak például azok a szerencsétlenek, akiket gyermekkoruktól fogva oda kényszerítenek a zongoráihoz, pedig nyilvánvalóan képtelenek valami eredménynek az elérésére, holott a festészetben nagyon tisztességes sikereket érnének el? Vagy hányán vannak, akiket egészen fiatalon elhamarkodva tudományos pályára adnak, holott kétségtelen a hajlandóságuk ai irodalmi tanulmányokhoz s igy előre is el vannak készülve a bukásokra, amelyek demoralizálják és> elcsüggesztik az embert.

Hasonló következményeknek tesszük ki magunkat, ha nem alkalmazzuk tanításainkat a gyermek való észjárásához, olyan mértékben változtatván működésűnknek az eszközeit, amily mértékben maga ez az észjárás változik. Ha valóban igaz, hogy az értelem csakugyan egészen benne van mind e tevékenységben s hogy különböző funkciói szolidárisak, mint ahogy az emberi test különböző szervei is' azok, szintúgy igaz, hogy ezek a funkciók éppenséggel nem bontakoznak ki párhuzamos módon: vájjon az érzékek, az emlékezés és a képzelet nem müködnek-e már erősen akkor, amikor az ész még körülbelül tehetetlen? Vájjon érdekelnek-e bennünket egyazon elbeszélések hét és tizenöt éves korunkban? A szülők szerepe határozottan az, hogy megfigyeljék és megragadják a kedvező pillanatot, amikor a gyermek képességei megnyilatkoznak, hogy aztán rögtön megadják nekik a módot a gyakorlásukra, bármiről van is s'zó, sportról, költészetről, botanikáról, vagy rajzról. “Az alkalmas pillanat rövid életű talán, míg tart, hagyd csak egész nyugodtan a háttérben a gyermek többi képességeit.”. (William James.)

Ez az a szabály, amelyet olyan sajnálatosan félreismernek mindazok a szülők és tanítók, akik azzal az ürüggyel, hogy abban a korszakban, amelyben élünk, nem készíthetjük elő elég korán, a gyermekeket “a valé óletre”, sem elég korán ki nem fejleszthetjük bennük az érzéket az iránt, ami “hasznos és' praktikus”, odáig jutunk, hogy tanításukat a tudományok tanítására korlátozzák, felhiván a figyelmet a tényekre, szaporítván az adatokról szóló tanítást és minden fegyverrel harcot folytatván a fantázia és ábrándozásai ellen.