Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-05-28 / 19. szám
/ ^ •. s, • • • »I *M •••••••••••••••••••••••••••••••••••••a••••••••••••••••••••••••«•»• ........ V •. \ / ; •. \ •• .• . •• •••• .V V •'% V •••......: • / •••• •• •••• \ v ...........: ........................... / VVN-: SZILÁNKOK • •••••••••••••••••••••••••••••••••••••••• : 2••••••••••••••••••••••••• • •••.: AZ UTCA. ESEMÉNYEK játszódnak le rajta s színes tarkaságban változatos életet folytat az utca Tömegek megindulása, lelkes felébredése s fenyegető tüntetése szintén a nagy város forgalmi erein, az utcán történik. Az utca él, 'hat és lázit; az utca szórakoztat és elfáraszt aszerint, iiogy milyen eseménynek válik szinterévé... Csaik rövid pár héttel ezelőtt több ezernyi tömeget láttunk felvonulni lelkes (hangulatban az utcán. Ez május elsején volt, amikor New York szivében százezernyi lény, munkás proletár szive dobbant egybe, amikor a tavaszi napsugár piros zászlóerdőn törött meg, amikor a Fifth Ave imponáló palotaóriásai forradalmi hangokat vertek vissza. .. Élt, lázongott, forrt akkor az utca, mintha érző idegei volnának, mintha megborzongott volna öreg (háta a rajta taposó, dübörögve lépő lábak ezreitől. Ragyogott, zengett az utca, mint ünnepnapkor száz harang szava s vidám kacaj lebegett a levegőben, mintha valami feltámadás indult volna meg a szélső mélységek és legfelső magasságok titokzatos horizontjairól... Szép, eleven, megértő volt az a nap; az utca tüntetett! * Lobogó zászlók sokasága tarkállik a szemem előtt, menetelő tömegek cifra zenekarokkal az élükön vonulnak a Fifth Avenuen felfelé s a paloták falai, az alblakok tele vannak aggatva színes zászlókkal. Emberek harsognak, s emberek tömege bámészkodva 'hallgatja az értelmetlen rikoltásokat. Feltűnő, kínos rend uralkodik mindenütt, mintha kirendelt csapatok parancsszóra masíroznának... A rendőrlegények tisztelettudóan sapkájukhoz emelik fehér keztyüs kezöket, amint egy-egy csillag-sávos lobogót megpillantanak. Fényes cilinderes ‘ ‘ gentleman” diszbeöltözötten, fekete sétapálcával mélltóságosan lépked a sor előtt... Az utcán olyan miilhangulat árad szét, az emberek csak látnak, bámulnak és fáradt szemmel olvassák a katonás rendben masírozó csoportokat. Mintha zászlóaljak menetelését látnám, olyan benyomásom támad s szinte fázósan tekintek körül... Keresem az nteát! Az élő, mozgó, beszédes utcát. Keresem a hangot, a szint, az érzést s nem tálálom sehol... Az utca nem tüntet! Hallgat. Csak tűri a lépéseket, a tömeget, de nem forr, nem ad erőt, nincs benne az a szuggesztiv hatás, mint akkor, azon a májusi szép napon... Olyan komor, hallgatag az utca, mint ütközet előtt a csatatér, amelyen a közeledő halál hűvös lehellete érzik s tükröződik vissza mindenben. .. A háború réme ül az utcán s ez a szféra üli meg a lelkeket. SODOMA KÖRÜL . .. HA a kifáradt ember szomjúságával mérjük meg azt a vágyat, amely ilyenkor, tavasz ellejién elfogja a városban egész télen át nehezen robotoló munkást, meg tudjuk érteni azt a szomjúságot is, amely a levegő, a szabad mező, a zöld liget felé vonzza. A pokol miniden kínja égeti egész éven át azt a tüdőt, amely gyárak, műhelyek fertőzött levegőjében kénytelen működni s tavasszal, szilaj nekihevüléssel tör a levegő, a szabiad élet felé. Minden pihenőnap a népvándorlásra emlékezteti az embert New Yorkban. A megutált Sodornia rabszolgái a szabad mezőre igyekeznek s inkább a fáradalmak láncolatát veszik magukra, mintsem, hogy otthon kelljen marodniok. Tele vannak a parkok, kiránduló helyek emberekkel, családokkal. De hajh, hiába a vágy, a szomjúság a zöld erdő, a szabad levegő után. Sodornia körül nincsen semmi, amit le ne foglaltak volna. A parkok bekerített, szegényes pázsittal bíró udvarok, ahová a nap szabadon tűz le, de a levegőt csak a felvert por “üditi”. A szabadabb helyek nagyon távol vannak s azok körül is temetők, fürészgyáraik, petroleumfinomitók és más egyebek vannak, úgy, hogy aki oda utazik, csak nagyon mérsékelt “szabad természetet” élvezhet. Sodorna mindenütt kísért. Velünk jön, a tüdőnkre ront s em'beremésztő erejével magához ragad mindenütt. SZÓLÍT a tavasz ... — Orosz eredetiből — Csodálatos, hogy mi egy emberi élet! Néhány hónappal ezelőtt azt hittem, hogy a halál csakhamar megszabadít kínjaimtól; megbékültem vele, megnyugodtam... De hirtelen, mint derült égből a villám, vihar támadt lelkemben s én érzem,, hogy szomjas, vágyó életerő gyülemiliik szivemben. Igaz, a görcsös köhögés tudtomra adja, hogy csak fél ember vagyok, percről-percre egy hideg hullám csap lelkemen át, érzem a betegség terhét magamon, de ha felém nyúl, hozzám ér ő, akkor elfelejtem nyomorúságomat. Olyan meleg, kedves az a fehér alak, amint hajkoronás fejét büszkén felemeli s mélytüzü szemeivel megsimogat. Az arcon ott ül a lélek bársonyos mosolya, egész lénye életet hirdet s életet áraszt maga körül... Csak az a köhögés bánt! Alig bírom a lélegzetet szedni, úgy nyom, szorít valami láthatatlan kéz... érzem itt, itt van a mellemen, a torkomon... Korholom magamat: óh te együgyü legény! Roncsolt tüdőddel még élet melegét szomjuhozod, hiszen egy hirtelen jött roham elfujja azt a pislogó kis mécsest, ami benned még lobog!.. . Oh te dőre ifjú! De a szív, a fiatal lázadó, erőrekapva felel. Hát nincs semmi remény többé? Hát elveszett már véglegesen az én ifjú életem? Nem. Nem lehet. Ez nem igaz! Ha úgy volna, akkor miért adott a sors erőt, hogy a halálos ölelésből kitépjem magamat! miért támadt bennem ez az erő, amely kihozott az életbe újra? És miért él, lázad bennem az akarat, a vágy, a szomjúság az élet után? Miért, miért?... Erősebb bennem a vágy most, mint bármikor. Élni akarok! Avagy azért van ez, hogy a letiprás még rettenetesebb legyen? Azért? Azért lobog benneim ez a tűz, hogy a tusa végzetesebb legyen?... Rettenetes ez»az öntudatos halódás, amikor érezni az életvágyat minden atomban, de az ész pontosan tudja, hogy a vég már elkerülhetetlenül közel van. Élni, élni akarok! Mondjátok meg nekem, hogy miért ösztökél a tavasz, miért lázad a szivem? Élni akarok! Hideg árny surran a tavaszi reggelen és a virágok egy haldokló szivére szórják gazdag illatukat... És kacagva fullasztják meg az életet. Éber László. 12
