Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-05-28 / 19. szám
úgy szeretnék élni, Klára! Élni! Odakint a nap süt, nyár van... harmincnégy éves vagyok, Klára... Harmincnégy. .. KLÁRA (csendesen sir). Szünet. MÁSODIK JELENET. Előbbiek. László. Szobalány. LÁSZLÓ (a fenéken lép be, majd a jelenetet észrevéve, hirtelen megáll): Na, én szép kis családi drámához érkeztem. SZOBALÁNY (botot, kalapot elszed, aztán el). SÁNDOR (hirtelen erőt véve megindulásán, hangos kedélyességgel, de erőltetetten): Szervusz, Laci! KLÁRA (gyorsan felemelkedik, a szemeit törülgetve, de mosolyogni próbál) : Istenem!... László! LÁSZLÓ (kezet szőrit Klárával, aztán Sándorral): Mi van veletek? KLÁRA: Sándornak rossz napja van. LÁSZLÓ: ,És maga sir? SÁNDOR: Sok oka van reá. LÁSZLÓ: Ha te mondod, bizony el is hiszem, Sándor. SÁNDOR: El is hiheted. LÁSZLÓ (hirtelen komolyra válva): Na? Csak nem komoly? Mi történt? SÁNDOR: De! Nagyon komoly. Komoly dologban akarom a tanácsodat és a segítségedet kérni. László. A Klára sorsa... Azért kérettelek.. Rendet csinálni... KLÁRA: Látja! Ilyenekkel gyötör már egy óra óta. Nem tudom, mi öröme telik benne, hogy megrikat. És nem elég, hogy engem szomorít vele, de önmagát is Ibteteggé kínozza. LÁSZLÓ (nagyon komolyan): Nincs igaza önnek, Klára. Ha Sándor szükségét látja a rendezkedésnek, hát abban maga is megnyugodhatik. És ha ő ebben kívánja az én segítségemet, hát én ebben becsületesen és őszintén segíteni is fogok neki. Egyébként pedig nem kell ebből mindjárt tragédiákat csinálni. Ha Sándor biztosítani akarja a maga jövőjét, az még nem jelenti azt is, hogy a... a halálát érzi! Sőt! Nekem az a meggyőződésem, hogy több ebben az ő mostani állapotaiban az affektáció, mint a betegség. És tetszik az urfinak a lustálkodás, mert maga túlságosan elkényezteti. SÁNDOR (egyszerre váratlan mohósággal kap bele a szóba) : Ugy-e!... Ugy-e', te is azt hiszed, hogy csak múló gyöngélkedés ez äz én bajom? Valami... valami semmiség!... Harmincnégy esztendővel nem lehet az ember halálra szánva! Ugy-e, László!... LÁSZLÓ (látható meghökkenéssel, zavartan): Hát persze... Dehogy ... (Élénken): Ej, ki az ördög beszél itt halálról?! (Szünet, majd vontatottan, bizonytalanul): Hanem azért... azért mégis föltétlenül helyeslem, hogy .... Klárára gondolsz... Becsületedre válik... Mert ha valaha asszony megérdemelte, hát ez a te asszonyod megérdemli, hogy... hogy... SÁNDOR: Hogyne! Az más!. .. Hiszen azért kérettelek. Rendezni akarok mindent... LÁSZLÓ: Na és hát mi áll ennek az útjában ? SÁNDOR (Klárára tekint). LÁSZLÓ: Klára?! KLÁRA (zavartan) : Én... én nem! ... Csak... .Én nem mondtam. De most! Most mindjárt meg kell annak történnie? Éppen ma? Hiszen van időnk! Majd ha Sándor jobban lesz... Ha... ha... Nekem ne végrendelkezzék. Sándor... .Én nem akarom!... Nekem nem kell! SÁNDOR: Na látod! Klárival nem lehet okosan beszélni. Ehhez pedig nyugalom kell. LÁSZLÓ: Sándornak igaza van, Klára. Ehhez nyugalom kell. Maga pedig nem nyugodt, Klára! Azt hiszem, legjobb lenne, ha most egy félórára magunkra hagyna Ibíennünket. Hiszen egyelőre csak beszélgetni fogunk Sándorral a dologról, ami végre is ártatlan dolog. Nem jelent semmit. KLÁRA: De hiszen Sándor egészséges lesz... Minek kell végrendelet?... Én nem szeretem... LÁSZLÓ: Na ugyan! Hogy lehet már ilyen babonás? Fogadjon szót szépen!... KLÁRA: De nekem itt kell lennem. Az orvos is jönni fog... LÁSZLÓ: Jó. Akkor maga is bejöhet újra... KLÁRA: De... (Kifogásokat keres.) De ha Sándornak kell addig valami. .. LÁSZLÓ: Akkor hívni fogom magát. Na! Most már csak nyugodt lehet? KLÁRA: De... LÁSZLÓ (karonfogja és gyöngéden az ajtó felé erőszakolva) : Na, tegye meg szépen, amire kérjük! KLÁRA (Sándor felé fordulva, mintegy segítséget keresve) : Sándor!... SÁNDOR: Ne légy gyerek, Klára! KLÁRA (hirtelen kifejlik a László karjából és szembe fordul véle. Sírásra hajolva): Én...én nem tudom, mit akarnak tőlem... .Én nem bánom.... miért kínoznak engem? Mit akarnak? Miért küldenek el engem? .Én....Én nem akarok semmit.... Nekem nem kell semmi... SÁNDOR (némi felindulással) : De hát ne félj! Nem temetnek még... LÁSZLÓ: Na látja?! Most majd mindjárt megharagszom magára ! Ugyan, legyen esze! Hiszen a maga javát akarja Sándor, azt gondolhatja. Miért teszi ezt számára még izgalmassá is? Tudja mit? Lepjen meg minket valami jó villásreggelivel. Lássuk, milyen háziasszony! (Karonfogja és az ajtó felé vezeti.) KLÁRA (sóhajtva, akaratlanul követi Lászlót.) Szünet. SÁNDOR (halkan, bizonytalanul utánuk szól): Klára! KLÁRA (hirtelen visszafordul.) LÁSZLÓ (eltbocsátva a Klára kezét, szintén szembe for,dúl Sándorral.) Szünet. SÁNDOR (bizonytalanul): Még... még mondanom kell valamit, Klára... KLÁRA (egy lépést tesz feléje.) SÁNDOR (látható küzdés után): Flóra... LÁSZLÓ, KLÁRA (önkénytelen mozdulatot tesznek.) SÁNDOR (folytatva): Flóra is eljön... Küldtem érte... Szünet. KLÁRA (előrehajolva, elnyomott izgalommal, fájdalmasan): A testvéred? SÁNDOR (a fejével bólint): Négy éve nem beszéltem vele... Négy éve! Kerülnek... az anyám is... Most... most... akarom... Talán eljön... KLÁRA (fájdalmas alázkodással): Menjek el? SÁNDOR (élénken, tiltó mozdulattal) : Nem ! Nem! Szünet. SÁNDOR (vontatottan): Nem akaíom, hogy bántson. Hogy... (Zavartan elhallgat.) LÁSZLÓ: Na, fejezd be! (Klárához magyarázólag) : Sándor azt akarja mondani magának, hogy... azaz hogy arra akarja kérni, hogy amikor a nővére jön... Tudja!... Meg akarja magyarázni Flórának a maga helyzetét. Előbb beszélni akar vele... Azt akarja, hogy úgy fogadja magát, mint sógorasszonyát. .. Ugy-e, ezt akartad mondani, Sándor? Majd hívni fogjuk Klárát, ha beszéltél Flórával... Ugy-e? SÁNDOR: Igen... Igen... Kérni akarom Flórát... KLÁRA (odamegy Sándorhoz, kezét a fejére teszi, halkan, nagyon sok jósággal) : Sándor... Miattam ne alázkodjál!... Sándor... (Folytatjuk.) 11
