Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-30 / 2. szám
6. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS HETI FOLYÓIRAT 1916. január 30. tt MOVfrZÉT A MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE KEVÉS nép van, amelynek népies díszítő ízlése olyan szép és változatos volna, mint a magyar nép díszítőművészete. A virágok közül használják dísznek a rózsát, tulipánt, szegfűt, napraforgót, gyöngyvirágot, liliomot, rozmaringot, búzavirágot és nefelejcset. Gyakran szerepel az istenfa, mely, mint a régi pogány-magyar vallás maradványa, a székelyek kapuinak faragványain és a kunsági bőrhímzéseken ma is föltalálható. Az állati diszt, a páva, szarvas, ló, medve, oroszlán, kos, kutya és a hal rajzai teszik, az ékesítő vonalak között legtöbbször a kör és csigavonal szerepel. A diszitések színezése igen erős, rikító és leggyakoribb a kék, a sárga, a piros és a zöld szin. A diszitések formájának föalakja az összekötött virágcsokor vagy pávatollcsokor. A diszitések rajzában nem utánozzák hűen a virág vagy állat alakjait, hanem a vonásait kiformázzák, úgy rajzolják le. A népies díszítéseket megtalálni a ruhákon, fából faragott tárgyakon és cserépedényeken. Ilyen ruhák a kivarrott és hímzett szűrök, subák, ködmönök, mellények, ingvállak és kötények. Fából készülnek a festett bútorok, házi és gazdasági faeszközök, faragott és festett kapuk és temetőfej fák. A kivarrott és hímzett ruhák közül legnagyobb gonddal készülnek a cifra szűrök és subák. Ezeken diszül a pávaszemes rózsát és rózsabimbót találjuk, még pedig úgy, hogy a pávatoll szeme rózsának van átalakítva. A rózsán kivül gyakori még a tulipán, a gyöngyvirág és a szegfű. Bár a diszitésre használt virágok száma kevés, ezt a néhány virágot csokor alakban elrendezve nagyon sokféleképen látjuk a ruhadiszeken. A virágok mellett néha madarak, pajzsok és ágaskodó oroszlánok is élénkítik a kivarrott csokrokat. A hires kunsági subákat nagyon régen maguk a pásztorok készítették és csak később foglalkoztak ezeknek a készítésével a céhekbe tartozó szürszabók. Virágokkal kifestett bútort ma már a magyar falvakban is csak keveset lehet látni. A székelyek közt, némely szász vidéken és a matyóknál (Borsod megyében) azonban még ma is divatosak. A Dunántúl már csak elvétve akad egyegy festett győri láda. pedig valamikor ez a bútor hires volt. Felsőm agyarországon és Erdélyben leginkább a kis magyar templomok fából való bútorai magyar diszitésüek, de minthogy ezek is legalább két- vagy háromszáz évesek, többnyire pusztulóban vannak. A festett bútorok dísze az egész országban hasonló egymáshoz. A diszitések rajza madár, kancsó vagy kosárral ellátott virágcsokor. A székelyeknél, csángóknál rózsa, a rózsabimbó, szegfű, liliom, tulipán, gyöngyvirág és napraforgó a leggyakoribb virágalakok. Híresek voltak valamikor a komáromi ládák és a mezőkövesd-vidéki matyó-bútorok, melyeknek díszítései leginkább a perzsaszőnyeg zűrzavaros mintáihoz hasonlóak. A békésmegyei festett bútor is említésre méltó és arról nevezetes, hogy a rajta levő növényi és állati disz a természet hű utánzásáról tanúskodik. KÖLTÉSZET ÉS ZENE A ZENE lényegét kutatva, azt tapasztaljuk, hogy abban elvont lényeget nem találunk, ellenben ha azt vizsgáljuk, hogy a költészettel társulva milyen benyomást kelt bennünk, azt látjuk, hogy a zene a költészetre az, ami egy korrekt, szépen kidolgozott rajzra nézve a szinek élénksége s a fény és árnyak jól elosztott ellentéte, amikor az alakok élénkítésére szolgálnak, a nélkül, hogy a körvonalakat sértenék. A költészet és a zene közt fennálló belső viszony abban nyilvánul meg, hogy a fogalom és érzelem közt tökéletes harmónia (összhang) keletkezik. Ennek szemléletére legalkalmasabb a zenedráma, amely a költészet és zene sajátságos vegyüléke, a hol e két elem mindegyike határozott és önálló szereppel bir, de szervesen lévén egymással összefűzve, a szerves egésznek megcsonkítása nélkül kettő nem szakítható. Ezért a zenedráma szövege pusztán olvasva mindig hiányosnak és müvészietlennek fog feltűnni, mert a dráma lüktető lelke a zenekarba van áthelyezve s a zene hangjai fejezik ki a szereplők érzelmeit, hangu^ latát, gondolatait, cselekvésük indító okait, szóval jellemüket. Ha a zenedráma oly módon jön létre, hogy a költő és zenész szerencsésen egy személyben találkozik, akkor a költészet és zene művészi megnyilatkozása ilyen zenedrámában szerencsés megoldást nyer. Ezen a téren első helyen áll Wagner Richard, akinek géniusza ritka szerencsével egyesítette magában a költőt és zenészt. Mint költő is elsőrangú tehetség, akit hazája egyenesen Goethe mellé helyez. Csakis ilyen nagy szellemnek sikerülhetett a drámát és zenét egy közös cél szolgálatába hajtani s közöttük azt a kapcsolatot létesíteni, amely a zenedráma megteremtéséhez vezetett. Wagner a természetvilághoz fordult, ahol nemcsak a színeknek, hanem a hangoknak is egész óceánja veszi körül az embert, amelyek művészi utánzása már a hangulatkórt érinti az érzelmek összefüggő, szakadatlan láncolatának fölkeltése által. Az égdörgés ijesztő zenéje, a viharhangok kimerithetetlen skálája, erdőzugás, lombsuttogás, patak-moraj, forráscsobogás, a pattogó, sziporkázó tűz, stb. a zene festői kifejezése által pompásan fölkeltik a művész által óhajtott hangulatot, amit a szereplő éneke még tetszés szerint fokozhat, miáltal a színpadi jelenetnek általános jellemzése is adva van. A zendráma, amely az által, hogy a költészetre támaszkodik, az eszmék öszszefiiggő sorozatát, tehát a problémát is fel tudja vetni és a problémának a költészetijén kifejezett hasonképét a zene specifikus ereje által momentán érezhetővé is teszi, miáltal a kép azonnal eltűnik és diadalmas hatalmával, tökéletes tisztaságában áll előttünk a lényeg. A renaissance művészi törekvései eleinte elhanyagolták a zenét, talán mert az egyház által kultivált abszolút zene nem mutatkozott alkalmas közegnek az antik világeszmék kifejezésére. Csak jó későn fordul a figyelem a zene felé s ugyancsak antik nyomokon haladva, két firenzei zeneművésznek sikerül megalkotni görög mintára az első kis dalművet, a világi, vagyis drámai zene típusát Wagner Richard volt az, aki továbbfejlesztette a drámai zenét ,abban az irányban, amelyben már világproblémák megoldására törekedett. És ez, a világproblémát feloldani, helyesebben a zenében átlátszóvá és fölfoghatóvá tenni — volt Wagner művészi törekvésének ideálja. A PARKÁK. Hires neves asszonyok voltak a régi pogány világban, a görögök és rómaiak mithologiájában, akiket a régiek az “éj leányainak is neveztek. A görögök Moiráknak, a rómaiak Párkák-nak hívták őket. Tiszteletükre oltárokat és 'templomokat építettek, csendes komolysággal ünnepelték őket, mézet és. virágot áldoztak nekik, kivételesen pedig anyabárányt, melyet a későbbi kereszténység is jelképül fogadott el és mai napig is megtartott. Az ősidőkben csak egyetlen Moirát ismertek, mint az észre és jogra alapított erkölcsi világrendnek képviselőjét, akit legfőbb istenül tekintettek, mert még a mindenség ura Zeus főisten is alája volt rendelve. Később ábrázolták .három nő személyében a Párkákat, mint az ember életsorsának intézőit. Azért nevezték őket “az éj leányainak, mivel az ember sorsa is homályo,, rejtelmes. Mint a sors istennőinek áldoztak az eljegyzéseknél és születésnél is, mert ezeknél az életjelenségeknél is szerepet tulajdonítottak nekik. A Párkák három nőtestvér volt s együttesen intézték az ember sorsát. A legifjabb nővér: Klotho, aki az orsóról a kendert előkészíti a fonalra; a középső: Lachesis, aki az élet fonalát fonja; a legidősebb: Atropos, aki ollójával a fonalat elmetszi. így ábrázolják a Párkák az életnek három fontos jelenségét : a születést, az élet folyamatát és a halált. Az a művész a legtökéletesebb, akinek gazdag érzései vannak. * A szerelem .hályogot von szemünkre, de a mai házasság megoperálja.
