Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-23 / 1. szám
io. oldal ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT 1916. január 23. A völgyben. Irta: RÉVÉSZ BÉLA. ESTELEDIK. Az Avenue széles testén nyugtalanodik az élet. Fáradt omnibuszok erőlködve cipelik magukat. Vágtató automobilok össze-vissza iramodnak. Angol trapperek luxuskocsikat röpítenek. Autobusbárkák nyekkenve ugrándoznak. Óvatos emberkék táncosán szökkennek kocsisikátorokból kocsisikátorokba. Nyargal, bomlik most minden. Fátyolokat bontogatnak az utca fölött, finom, barnuló fátyolokat, párkányok szakgatják, vagdossák őket és foszlányosan, álmos terpeszkedéssel megülnek a meredek falakon. A lámpák még nem égnek, a homály ringatja kövér testét a palotaglédák között és összemossa a kavargó, különködő életet. Állok az Avenue torkolatában, a tekintetem lomha, mint a nyári este, mely reám hajol, gondolatutjaimon döcögve, akadozva mozdulnak a terhes sejtelmek. És hull alá a fátyoleső, a tornyokat meglapitja, a szögleteket kigömbölyiti, mélyedéseket beágyaz, cirádákat elnyel; fekete oromok tartják az eget, hogy le ne szakadjon. Olyan az'Avenue most, mint egy titokzatos, óriási völgy... Körülöttem talán más világok nyugtalankodnak, de ez itt az élet útja; a nagy országúton emberkék jajgatva, kacagva karikáznak elém, bujdosók kúsznak fölfelé a komor hegyeken. Állok a völgyben, két lázas szem kigyulad a homályban és közelednek felém, sugarai beléfosjóznak a szemembe, verik a tekintetemet és én megkábulva várom a szörnyeteg rámtörtetését. Kongatnak a hegyek fölött, ezer titkos hang trillázva írjöng a völgyben. A két beteg szem pillanatról-pillanatra nagyobbodik, sujárkévék hunynak el, loflbbanak fel aennük, az eszméletem mozdulatlan, mint más boldogabb emberek fölött a régzet és amint a szörnyeteg rámordit :s iromba testét ugráltatja felém, már :sak az az egy érzés mossa elszoruló zivemet, hogy ez a rém, akivel egyszer sak találkozunk. És zsákmányos ujjonfással rám rohan... Én már nem vagyok, sötét vizek dajkálnak és úsztatnak. A nagy bánatok már nem az enyémek, a sóhaj, amely őrjítő forrósággal forralta az agyamat, elszállt belőlem és nem dobog a szivem, a gondolatvivódásra hajszoló memento. Nincs velem többé senki, semmi, a sirámokat, amik tovább is nyögnek körülöttem, nem hallom, megnyíló lelkek hiába mutogatják a szomorúbb ábrázatukat, nem látom, remegő gondolatok hiába keresik az én koponyámat, gondolathullákat ölelnek. Beleroskadt testembe az élet. Csillagtalan éjszakákon átvándorolgat egy halott. Beh jó meghalni. .. Valami husángolja az agyvelőmet, kegyetlen ököl ütögeti a szivemet és az halkan visszadobban. A szemem lehunyva, mégis kiszakad a sötétség és világosság dereng az arcom fölött, ólomtömbök görögnek le a szemhéjáról, ifjú apácák mosolyognak a szemembe. Fehér párták libbennek fölöttem, krizantém ábrázatok fölsuhannak és rátáncol képzeletemre a fehérség orgiája. Méla, sugaras fehérségek úsznak előttem, liliomos fátyolok egyszínű szivárványokat ringatnak, de ez a fehérség skálája, melyben lüktet — mint az álmodó Biticelli-képeken — az egy-érzés misztikus variálódása, melyből kiénekel — mint a Chopin-nocturnekből — az egyetlen dalmotivumnak zokogó és csapongó csendülése. Szárnyas főkötők, havas ábrázatok sokasodnak és a szemhéjamra rászáll az összeszüremlett fehérség. Lecsukja a szememet és nem látok, de fehér káprázatok ringanak előttem. Kifehéredik az opálköd, titkos gondolatok kihajolnak belőle és a szeplőtlen színek örvényéből egy fehér ábrázatot küldenek felém. Elém száll, megáll és rám hajol. Elfordítom a fejemet... Nehéz karom végigvonszolódik a takarón, gyönge ujjaim fáradtan siklanak le a mellemen, lereszketnek a derekamon, csöndesen, gyáván súrolom a testemet és öt szegény ujjam lebukdácsol a semmibe. A lábamat levágták. Valamit elvesztette, amitől könybe sülyed az eszméletem. Beh jó meghalni... érezni a pillanatot, amikor vágyva és szállva átszédülünk a megágyazott ismeretlenségbe. A halál kegyes és nyájas, jó kezével megsimogatjá a megbomló koponyákat, kicsufolt csontváztestét pedig, puhán betakarja leplével és ránk borul, egyszerűen, szerelmesen, mint az aszszony, akitől mindent várunk. Milyen öblös ez a lepel, mennyi ember érzi suhanását, lekaroló büvösségét, baktató nyomorultak hányán csoszognak, kocognak a nyomában? Mennyi ténfergő áldozza fel magát hajnalról-hajnalra, kívánja meg zökkenőtől lelki zökkenőig a kívánatosságot és döcög, egyre döcög élve, de holtan a hosszú évutakon ? Szánjuk és szeressük az emberárnyékokat és higyjünk a szomorúságukban, mely meggyávul, ha a pillanat integet. Aki meg akar halni, akkor hal meg, amikor két karjába először beléfonódik a megálmodott démon — innentől vele marad, az örömös gondolatot elkapja, amikor ébred, a kacajt megfojtja, amikor csendülne, a szatirfejével átfúrja a misztériumokat, amikor fehéren terjengenek a megvert képzelet fölött... Messzi tájékokról sápadt hullámhegyek hintáznak felém. Elbuknak, magasra hágnak, sugaras örvények kitárják a méhüket és fehér asszonyfantómok szállnak fel a mélységekből. Egymásra suhannak, egymáshoz lengenek és megring előttem a fantomsokaság, mint a vihartól megingott májusi akácerdő. Én láttam már ilyen fehér ábrázatokat. Régen volt. Akkoron. A fehér azaleák, a fehér orgonák akkor ingatták himporos fejüket és én részegen bandukoltam a tavaszi uccákon. A harmatos aszfalton, a csillogó kávéházi ablakok mögül, napsütötte balkonokon, robogó kocsikról fehér arcok kandikáltak felém és a szivem nagyokat dobbant, mellem hengeresre dülledt s boldogan, betegen karolgattam az ostromos levegőt. Teli volt hintve a város egy asszony ábrázatával, a legfehérebb arc halovány titkaival... Valaki megszületett bennem, kit magammal hoztam, aki megbújt a gondolataim mögött és nem sodort, a rugaszkodó évek során, a szerelmes utakra. De aztán megrázott. A vérem ömlésével nyújtózott el egyszerre a testemben, belefeküdt a koponyámba, belefonódott a karomba, kiült a szemembe, két vállamat páncélosán kifeszitette és szűz férfiszivemet, hosszú idők sóvárgásával, bujánmámorosan, megcsókolta. Felépült a lelkembe egy ábrázat, melynek bánatossága, öröme, vad grimacea, minden játékossága lendítette, bontogatta fantáziámat. És meggyülöltem a dalt, ha el-
