Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-01-23 / 1. szám
1916. január 23. ELŐRE KÉPES SZÉPIRODALMI és TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT n. oldal ____________________________________________________________________._____ érzékenyedéit tőle, áldoztam meghitt gerjedelmekkel az alkony előtt, ha árnyékaival szorosabbra fogott bennünket és virágokat küldtem, terhes éjszakán, a leánynak, ha az arca hasonlított az ő arcához... Megnyomorodtam. Bénán, leteritve, még vonaglik az eszem és agyvelőcsápjaim, irgalmatlan karmokkal, lehántják képzeletemről a mesélő, fehér fátyolokat. Koponyámba újra befut a rejtelmes forróság és tekintetem elé ringatja a mélyszemü, karoló démont. Szfinksztestével végighurcojódik a (testemen, szikkadtajku csókjaitól reszket az ajkam, meghömpölyög s tétován, lomhán úszik a vérem. Elfáradtam . Várom a roskadást, a diadalmas kriptakezet, mely tenyerével lefogja és eloltja az agyamat. Már csak ketten vagyunk, én és a halál, de nem hajol már fölém, már nem gyújtogatja a pici, részeg sejtelmeket, csak kereng fölöttem, csak kivántatja magát, mint a bűvös asszony, akinek minden titkát egyszer megismertük... Meg fogok halni. Eltűnők, mielőtt vidám és dühös ujjak felém emelkedhetnének ; ép és erős maradok, ha mások megbámulnák csonkaságomat. A szomorúságom izén jen nekik? mankós próbálkozásomról meglássák vergődésemet? állj am a tekintetüket, mely a könnyekért veri a szememet? lássam ábrázatukon niegiibbeimi a szánalomlárvát, mely mögül a gúny, a csufolkodás vigyorog? .És akiket szeretek, csúnyán, betegen eléjük menjek? A nagy idegenség, mely övez, most eltakar, nem fog elereszteni; lilékében egy titokvilágnak jól beágyaztak engem. Ha az isten lakna a szemükben és idelátnának? Ha a jó szivük összenőne és együtt dobognának, hogy meghalljam, hogy higyjek nekik, hogy akarnak engem? És én elindulnék... egy este. Egy este... amikor a bágyadt délután belekarol az alkonyatba, amikor az esti hajnal, buja nyujtózással, belefáradtak a fák, szomorkodó fantomok remegnek az uccákon, görnyedten lapul nak a paloták, összezsugorodnak a kicsiny szobák és a méhükben kiválasztott emberkék egymás szivét nézik. Nehézfej ü ciprusok bólogatnak felém... az én estéim. Csöndben — a csillagok most gyulnak ki — csókolnak engem, könynyek között — most tűnik el az alkony — karolnak engem és barna fejemre lepihen a legfehérebb arc s egymásba j omlunk. Két forró fej körül széthajolnak a falak, halkan, szelíden megnyílnak a szobák, paloták, emberek nesztelenül elbujdosnak, regés énekek húznak a levegőben, borzong az égbolt, holdas palástját felölti és ránk száll, csak miránk, ezerszemii, szikrázó, ékes sátorával. Este van... Bénán hazafelé kocogok. A hold rám süt és sugárruhát sző a falábamra; sorvadt, vékony árnyék ugrándozik mellettem. Cipelem haza magamat. Vár engem az anyám, idelüktet a szive. Besántikálok a kapun és bekukucskálok az ablakon. Nincs senki a szobában. Bicegve, surranva belököm nyomorék magamat. Leülök az asztal mellé, mosolyosra játszatom vonagló arcomat és illegetem magam. Az anyám két karja rárepül a nyakamra, megfürdet a csókjaival és nógat, rángat, hogy lásson egészen. Az asztal alatt az eleven lábam kétségbeesetten kulcsolja a holt lábamat. Az anyám két karját érezem, a birkózó, az acélos, a győzelmes karokat. És felemel és felállít és megnéz. A nyakamba borul szegény: — Én szép, erős fiam... A KIDŐLT TÁNCOSOK. Egymás után dőltünk ki a táncból, Vörösre fordult a fekete bál. Sok cimboránk nagyon, nagyon kifáradt, Sok cimboránk álma mély, mint a halál. Minekünk nem igen ártott meg a tánc, Csak elkopott a lábunk. Erdőszülte lábbal rójjuk az utcákat, Kipegve-kopogva sétálunk. Kételkedő hittel nézzük a Tavaszt, Kételkedő hittel nézzük az Eget. A sipkánkon néhány szál virág, Szánó szerelmek ajándéka nevet. .. . Elbocsátott minket a fekete táncos, A Tegnapé a siralom, a tusa, Kacagva fürdik a Nap sugarában A Ma királya, a Holnap koldusa. SZOMOLÁNYI IMRE. Port-Said, a szuezi csatorna bejáratánál. LÁDD URAM... Ládd uram, se szived, sem lelked nincsen, Mert gyötrő Átok gubbaszt a bilincsen... Hogy rebegjek igy hálás imákat? — Behunyt szemmel is csak Látom, tudom a hibákat. S áldozni? Áldoznék, ha lenne kinek. Meggyónnék sokszor, de — így törötten? Miért? Minek? A sorsom: ezrek sorsa: nyomorúság. S az életem átok: Egy hajszolt, kínos szomjúság. Nyirkos rögön is izzó tüzet látok, Éjidőn álmokat: Egész borzalomvilágot!... Ládd uram, pedig nincsen semmi vétkem, Mégis rutul hajrás Fáradt, roggyadozó léptem. R. K. A gulyakutnál. Irta: P. ÁBRAHAM ERNŐ FORRÓ nyári nap égette, perzselte az angyalházi pusztát. A nagy, fehér, szikes foltokon alig itt-ott kapott a gulya egy kis száraz topánkát. Éhen koplalt a jószág, hetek óta, s romlott lefelé. Most is hiába kémlelte Jóska, a gugulysbojtár az eget, sehogyse akartak összeverődni az ég peremén lengedező fehéren fénylő bárányfelhők. Elgondolkozva ballagott a gulyakut felé, hogy telehuzza a vályút déli itatásra. Bezzeg, ha valóság lett volna a köröskörül hullámzó tenger, nem kellett vol-4 na töretnie a tenyerét a gircses-görcsös kutostorral! Már tiz lépésnyi távolságra viz hátára vett a délibáb mindent. Jobbra Nádorudvart emelte magasba, szembe pedig a szoboszlai kertek fáit. Ugj tükrözött az árnyékuk, mint valami tótágast álló 'buja erdő. Balra meg mintha kiáradt volna a Hortobágy a nagy hid alól, és a csárdát akarná elnyelni. Az újvárosi torony irá
