Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-31 / 50. szám
BÖLCSŐBEN Az “Előre Képes Folyóirat” számára Irta: S1KLÓSSY KÁROLY Nagy Mihály sohasem volt szocialista. Igaz, nem is igen tudta, hogy mi az a szocializmus! Ott élt lent az aradmegyei fa’ujában és a szocialistákról csak annyit tudott, hogy csak valahol ott fent Pesten a gyárakban dolgoznak és gyűlölik az urat! Márpedig Mihály szerette az urat! Ott született az Udvarhelyi méltóság-os ur birtokán és alig serdült kamasszá, már bekerült a kastélyba parádés kocsisnak. Hát biz’ ez nagy uraságot jelentett! Jó fizetés, kevés munka. És csak valami jóleső érzés volt az, mikor kezébe fogta a négyes gyeplőjét és csak úgy röpült az aradi országúton, félvállról nézve le a jámbor gyalogosokra. Szelid természetű, értelmes, jó képű gyerek volt Mihály, hát mindenki szerette. Ha nagy dáridók voltak a kastélyban, őt is berendelték kisegíteni és ilyenkor a szomszéd földbirtokos urak meg-megszólitgatták: no Mihály mi lesz? Mikor nősülünk? Hisz már a huszonhat felé jársz! Ilyenkor Mihály egész elérzékenyült. Lám, milyen jók az urak! Hogy érleklődnek a sorsa iránt! Arra nem is gondolt, hogy talán csak a pillanatnyi unalom vagy a pezsgős mámor tette őket ilyen érdeklődőkké és a következő pillanatban már azt is elfelejtették, hogy egyáltalán megszólitották! ő úgy vette a dolgot, ahogy volt, amilyennek látszott — és boldog volt! Ki tudja, talán igaza is volt! Mert azt az egy tanácsot adhatom mindenkinek, aki elindult azon a tövises utón, hogy: na most mindennek a végire járok: tartson meg magának egy illúziót, egy hazugságot, amit szeressen úgy, ahogy van és ne kérdezze hogyan, miért és minek?! Nincs annyi hősiesség egy emberben sem, hogy illúziók nélkül tudja végig élni az életet! Embereknek és nem isteneknek születtünk! Rávagyunk szorulva egymás kenyerére és csókjára és ha ez a rászorultság sokszor a rabszolgasors súlyával és elviselhetetlenségével nehezkedik ránk: ott az illúzió, ami szentnek és nemesnek hazudja a munkát és édesnek és üdvözitőnek a szerelmet! Dehát, mondom, Mihály 'minderről semmit sem tudott! ő büszke volt a járőrsbeli csendőr őrmester barátságára, a kivel pertu volt és örült a szombat esti mulatságoknak, amikor megforgatta a falu lányait. Ha Aradon futtatás volt és a méltóságos ur lovai jöttek be, ilyenkor az Arany Sas söntésében még a Mihály asztalán és pezsgő állott! Még pedig nem is egy üveggel! Szóval jól ment a sora Mihályunknak mindenféleképen és talán ott őszült volna meg a falujában, ha valami közbe nem jön, az a valami ami mindnyájunk életét rendesen uj sinekre tereli. Már említettem, hogy jóképű gyerek volt a Mihály, hát a lányok egy kicsit elkényeztették. Lassanként egész természetesnek, találta, hogy amelyik lányt ő megkíván, az ne tudjon neki ellentállni. Pedig hát egyszer csak keserves csalódás érte! Éppen az a lány, akit fiatal szive minden melegével megszeretett, csak nem akart a szavára hallgatni. Eleinte azt hitte, -hogy csak a szokása sokáig kéretni magát, de mikor látta, hogy minden igyekezete hiábavaló, úgy érezte magát, mint egy diadalokhoz szokott vezér, kit egyszerre csak vereség ér. Ez nem lehetséges! De bizony nagyon is lehetséges volt és Mihály úgy érezte az esti alkonyaiban, mikor a négyest hajtotta Arad felé, hogy a lenyugvó nap is busán néz vissza a Tisza felől és mintha már az -ostoros sem lépkedne olyan kényesen, mint azelőtt. De a bánata csak akkor lett teljes, mikor megtudta, hogy a Julcsája azért nincs hozzá jó szívvel, mert a falu csőszét szereti. No ettől a félkegyelműtől még visszaszeretem, gondolta Mihály, de mikor sehogys-em tudott célt érni és azok már a lakodalmat is kitűzték, úgy érezte, hogy nincs többé maradása a faluban. El innen, valahova messze, a világ végére! És mert az ő egyszerű képzeletében a világ vége Amerika volt, hát elhatározta, hogy Amerikába megy. Szegény Mihály! Ha tuatx volna, hogyha bánatunk van, azt csak az időbeli távolság enyhíti, a térbeli távolság csak növeli!-Egy délután, mikor a méltóságos ur épp a lovaglásból tért haza és az udvaron a kutyáival mulatott, Mihály tisztességtudón közeledett felé és tudtul adta, hogy ő most elmegy. — Hát elmégysz Mihály? — szólt Udvarhelyi nagyot nézve. — Jól van! Nincs a -sarkad a kapufélfához kötve. — Talán Pestre készülsz? ■—■ Nem, méltóságos uram, én Amerikába megyek! — — Amerikába? — kérdi csodálkozva Udvarhelyi. Mi a csodát kezdesz ott? Hiszen ánglisul sem tudsz! — — Más sem tudott, mégis megélt! — felelt Mihály. Aztán ott van Bence tanító ur Pittsburgh városában, ő majd csak eligazít! Bence a Mihály falujában volt tanító, de megunta a kukorica kenyéren való élést és egy szép napon Amerikába vándorolt. Azóta sűrűn írogatott haza és Mihály is olvasta a leveleit. — N-ohát Mihály szerencsés utat! — szólt a méltóságos ur. — Aztán majd ha lesz egy milliód — szólt nevetve — küldhetsz nekem is pár százezerét, a gebéim nem akarnak futni, tönkre kell menni! — Ez ugyan tréfásan volt mondva, de több mint a fele igaz volt. így került Mihály vagy tiz év előtt Amerikába! Az maga egy külön kis történet volna elbeszélni, hogy milyen viszontagságok között jutott Mihály New Yorkból Pittsburghba. Egy szót sem tudott angolul, hát küldözgették jobbra, balra, előre, hátra! Szegény feje egész belezavarodott. Vagy három vonatot elhibázott, de végre mégis csak megérkezett Pittsburghba és ment egyenesen Bencét felkeresni. A tanitó még nem volt otthon, hát csak a felesége fogadta. öt még nem ismerte Mihály, mert csak itt Amerikában lett a felesége. Nagy volt a Mihály öröme, hogy végre beszélni tudott valakivel. Kis vártatva egy kék munkásruhába öltözött férfi lépett be. A tanitó volt. Mihály nagy ott nézett! ~ — No né! A tanitó ur! — Hozta isten Mihály! — szólt vidáman Bence. Néz most ugy-e? Otthon ugy-ahogy úri formán volt, itt meg igy lát! Ja! Ez Amerika! Üljön le, no! Kész lesz mindjárt a vacsora is, ugy-e kedvesem — szólt a feleségéhez. Jaj! El is, felejtettem a feleségem bemutatni: De úgy látom már ismerik is egymást. Hát mi újság otthon? — Nincs semmi különös — felelt Mihály aztán sietve áttért elbeszélni az amerikai úti kalandjait, amiken Bence jóizüt mulatott. — No semmi az Mihály! — szólt a tanító. Addig is mig majd találunk magának valamit itt lesz nálunk boardon! — — Hogyan tetszett kérem mondani? Min leszek? — Boardon, Mihály, boardon! így hívjak a kosztot és kvártélyt angolul! — — Ja vagy úgy! — szólt Mihály. — Most már értem! Ezalatt a vacsora is elkészült és Mihály hatalmas étvággyal látott hozzá a jó hazai kolbászhoz, mert bizony a hajókoszttal sehogysem volt kibékülve és többet koplalt mint evett. Az első napokban hatalmas honvágy fogta él, mint minden embert, ki életében először jár túl a faluja határán. Saját maga előtt is titkolni iparkodott ezt és büszke önérzettel erősitgette magát: azt mondtam, hogy elmegyek, hát eljöttem! Ha megszakadok se megyek vissza! Este ugyan tett valami célzást a tanítónak, hogy nem tudja, hogy fog itt megszokni. — Az a legkönnyebb! — felelt Bence. — Minden kivándorló átmegy ezen a betegsé— 14 —
