Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-31 / 50. szám
Gorkij Maxim. íme előttünk van egy nagy iró képe, amelyben fölemeli a három halhatatlantól (Dosztojewszkij, Tolstoj és Turgenyev) elejtett fáklyát — mécsesek pislogtak azóta is — s lángjával bevilágít Oroszország legnagyobb és legsötétebb korkérdésébe: mi folyik ott, mi lesz ott, mi szülemlik meg a vonagló vajúdásból. Turgenyev megostromolta a hűbéri Oroszországot és bátran és szerető szívvel harcolt a jobbágyság fölszabadításáért, a fölvilágosodásért és a Nyugat intézményeiért (parlament, önkormányzat, esküdtszék stb.): Dosztojevszkij és Tolsztoj már nem igen hittek a politikai átalakulás lehetőségében és hasznában (de, szerencsére, hittek egyébben). Az előbbit egész életében halálra rémítette az aksztófa alatt az a félóra: Raszkolnikovja egy őrült és mihaszna gaztett súlya alatt vezekel; az Őrjöngök cháotikus nagy regényében csak ördögtől megszállott fenevadaknak tudja látni a nihilistákat. Tolsztoj pedig véres kraikaturákban mutatja be, hogy Oroszországnak a “müveit” Nyugat mintájára modernizált és liberalizált állami és társadalmi berendezKe dése ép oly hitvány és hazug szihfal. mint példányképéé, a müveit Nyugaté. S a két iró más és más előzményekből csaknem ugyanarra a következtetésre jut: a társadalom csak úgy és csak akkor ujhodhat meg, ha az egyének újjászületnek. (Mindkettő a keresztény regeneráció hirnöke. A beteg Dosztojevszkij az erkölcsi megváltást a szenvedés édes korbácsiitéseitöl várja; az egészséges Tolsztoj zord aszkéta: kemény akarattal igyekszik lebirni a test és állatiasság s ezzel minden egyéni és társadalmi Gonosz kisértéseit.) Utánok csönd lett s a kisebbszabásu tehetségek, akik közül Csehov, Korolenko, Boborykin, Potapenko, Garsin, Andrejev stb. az az ismertebbek, jobbára apró és részletmüvészetre vesztegették erejüket. Gorkij őseredeti és hatalmas adományaival hasonlóan indult. De azután már néha egyegy csapást vágott a régi nagyok felé. Észrevehetőbben a Bessemenovcsalád-ban és az Éjjeli menedékhely-ben; mig ma egészen az ő nagy utjokra tért, az országutra. (Csodálatos “országút”, ahol csak a legnagyobb tehetségek járnak s nem a tömeg.) S amint itt vele megyünk, oly idegen és mégis oly ismerős ábrázatu embereket pillantunk meg. Kik ők? Igazságkereső lázadók. Urak és parasztok egyaránt. Akik blazirt Anyéginok voltak Puskinnál, melancholikus és hebehurgya Pecsorinok Lermontovnál; frázisrakéta-Rudinok, réti farkas-Bazarovok vagy álmodozó, doktrinárius, nép közé menő (“narodniki”) Nesdanovok Tu-rgeny évnél; kényszereszmék vaskarmai alatt cselekvő proletár Ras^zkolnikovok és Verhovienszkik Dosztojevszkijeiéi; fölserkent lelkiismeretű Nehlyudov hercegek Tolsztojnál. Gorkij újabb regényei világosan mutatják, mily messzire ment Oroszország azóta.. A világfájdalom, a romantika, a vad materializmus kora után a lázadók ma más talajból nőnek ki. A Gorkij “lázadói”: a szervezett munkásság. Osztálytudatos proletárok. Szocialisták, akik örökölték mindazt a szépet és nagyot, ami azokban az elmúlt harcokban megvolt, de emellett iparkodtak tanulni azok hibáiból. Nem esnek el ostoba párbajban, nem emelnek frázisokért barrikádokat, nem vetnek egykönnyen Gorkij Maxim bombát, nem gyilkolnak esztelenül. A Gorkij alakjai e helyett elsősorban gondolkoznak, tanulnak, de lankadatlan kitartással s a maguk sorsa iránt való fenséges közönynyel munkálkodnak is a mások fölvilágositása és anyagi, szellemi jobbléte müvén. S jól tudják, hogy egy-egy esőcsepp, bármily makacsan hull, csak a közmondásban vájja ki a sziklát: egyre jobban egyesülnek; ezekből patakokká, patakokból folyókká és folyamokká dagadnak, mígnem vizük városból, faluból, mezőből mindennünen táplálkozván, áradó tengerhez válik hasonlatossá. .. Gorkij bámulatosan finom és szívhez szóló, gyöngédséggel -egy szülő: az anya evolúcióját tárja -elénk “Az anya” c. -regényben (megjelent az “Előré”-ben is) Vlaszov Pelagája igenis követi fiát az uj csapáson, követi és segítő társává lesz az “ügy”-nek, bár testét-lelkét évtizedek ütlegei már-már halálra fásitották, bár az öreg kor marazmusa, az elnyomott munkásasszony remegése és vak tudatlansága, meg szülői szivének fiaféltése csak lassan engedik fölfelé fejlődni. Igaz, hogy ő csak egy, de költője szerint szimbólum — mint a Zola Germinal-jának felejthetetlen La Maheude-je, aki nem marad követők nélkül. x Ezek az uj emberek é' különösen ez az uj anya, tehát a “barátok” érdeklik Gorkijt legjobban. Az ellenségre s a tárgyi miliőre nem sok szót pazarol. Az elnyomás gyalázatos eszközeit majdnem egészes nagy elődei s kivált Tolsztoj módjára támadja. (Csakhogy ő ostor helyett korbáccsal dolgozik; (1. pl. a törvényszéki tárgyalást.) A helyszín: gyár, munkáslakások, falu stb. rajza kitűnő, kivált a remek bevezető fejezetben, de régi ismerősünk a novellista Gorkij révén. A tömegjelenetek (a sztrájk, a május elseje, a proletártemetés stb.) nagyobbszabásuak és -sokszor elevenebbek is Zolánál. Ebbe a főalakba és ebba az embermilliőbe Gorkij beleöntötte kemény szivének minden rejtett lágyságát, vad lelke minden eszményiségét. A forradalom hangját, mel> istent sem kiméi, még kevésbé államot, militarisztikus és tőkés uralmat, ezt a hangot, bármily hangos is mégis erősebb ige, amellyel az elvtársakról beszél. Ezek az emberek — Gorkij képe szerint — egy lajtorján mennek fölfelé, melynek végét nem láthatni. A felsőfokon lévők, a vezérek, már nem a Dosztojevszkij terroristái, ezek már átmentek a tolsztojizmus nemes tisztitó tüzén, megedződtek a nagy individualisták acélozó bölcsészetén, bár épen nem hajlandók a Tolsztoj -krisztusi szenvedőlegességét s -ezeknek magános büszke utait követni, ők már annak a mag'asabb emberfajnak példányát, amilyenre a szocializmusnak milliószámra van szüksége, ha diadalt akar aratni. Emberebb emberek. Akik nem érik be, hogy a mai élet zűrzavarát, ostobaságát, lelketlen kizsákmányolását, keserű értelmét meglássák, s azután félrevonulva, ölbe tett kézzel sopánkodjanak, vagy ökölbe szorított marokkal dühöngjenek, hanem egyszerűbb, nemesebb, szigorúbb és hívőbb lélekkel -iparkodnak tömör sorokban keményen küzdeni egy jobb létért, jobb rendért s jobb jövőért, a jelen önmegtagadása árán' is, hittel és örömmel teljesen, mintha “szivükben mindig vasárnap volna”. Ez az öröm, ez a hit ad nekik májusi frissességet és erőt. És ennek az örömnek, ennek az uj embertípusnak, s az uj emberek szolidaritásának lendülete lüktet végig a vastag regényén és nem habozunk kijelenteni, hogy Gorkij ezzel hatalmas követ rakott le az igazán korszerű és igazán szociális szépirodalom épülő egyházához. — 8 -
