Élő Víz, 1950
1950-december / 26. szám
Rövid idő múlva bedugta fejét a konyhaajtón, ahol Kata asszony már újra szorgoskodott. Megsimogatta a kilépő Léna arcát s így szólt: — Kedves két fiú. Igen sietős ugyan az útjuk, de azért ebédre itt fogtam őket. Visszament a szobájába, befejezte a megkezdett levelet s körülnézett az érkezett levelek között, melyikre is kell először válaszolnia. Igen, ennek a gondokkal terhelt barátjának kell írnia. Már régen válaszolni kellett volna neki, szólalt meg a lelkiismerete. S a lúdtoll újra sebesen futott a papíron: „ ... Mindenekelőtt meg kell mondanom neked, hogy ezek a rossz, keserves gondolatok nem Istentől valók, hanem az ördögtől. Mert' Isten nem az elveszés Istene, hanem a megmentés és öröm Istene, mint ahogy Jézus maga is mondja: nem a holtak, hanem az élők Istene. S vájjon mit jelent élni, ha nem azt, hogy Istenben örvendezni? Meg kell tanulnod tehát elűzni magadtól az ilyen gondolatokat s azt kell mondanod: ezeket nem Isten küldte. így nem beszél az az Ür, aki minket elhívott. Eleinte kemény ez a küzdelem, de ha gyakorolod magad ebben, köny- nyebbé válik. Mert ez az úf nem egyedül a te utad, hanem minden szenté, akik meg is harcolták ezt s győztek. így neked sem kell megfutnod a gonosz elől, hanem bátran harcolnod kell ellene.” A szoba ajtaja csak behajtva volt s most, míg Luther írt, besurrant rajta a kis Marci, odabújt az ablakmélyedésben álló asztalka alá s onnan nézte szótlanul az apját. Luther látta, hogy ott van, de nem vett róla tudomást. Előbb befejezte a levelet s csak akkor emelte tekintetét a gyermekre, akinek szeméből szeretet és öröm sugárzott felé. de ugyanakkor félelem is azért, vájjon nem küldi-e ki őt a szobából. — Gyere ide, Marci — szólt hozzá melegen. Ölébe vette a gyermeket, fejét a Vállára hajtotta s beszélgetni kezdett vele: ' —- Apa kicsi Marcija, milyen kedves, hogy eljöttél. Nem is tudod, mire tanítottál most engem, amikor felém néztél az asztal alól. Megtanítottál arra, hogy mit jelent az a két szó, amit reggel a / zsoltárból olvastunk: „örüljetek reszketéssel”. így kell az embernek is Isten felé fordulnia: félnünk és szeretnünk kell Öt egyszerre. Látod, mindennap tanulgatsz engem az igaz hitre. Minket felnőtteket félelem, szorongattatás s a lélek gonosz kísértései nyomorgatnak, miközben Isten Igéjéről beszélünk, amit ti gyermekek egyszerűen és tisztán hisztek. Ha boldogok akarunk lenni, meg kell tanulnunk Krisztus szavát: „,aki nem úgy fogadja Isten országát, mint a gyermek, nem mehet be abba”. No de mindezt té inkább sejted, mint érzed. - Hol vannak a többiek? — Az udvaron. Esik a hó. Nem jön Apa játszani? — Megyek. Hogyne mennék az én kis Marcimmal? Az udvaron hulló hó csöndjét vidám játék zaja és gyermekkacagás töltötte be. Hóembert csináltak és hóvárat építettek. Luther meghúzódott az almafa törzse mögött, gyúrt néhánv hógolyót s a hóember körül játszó gyermekek közé dobta. Azok felfigyeltek s nézegették, honnan jött a támadás. Volt aztán öröm, amikor észrevették aDjukat a fa mögött. Körülvették, behavazták, kezébe kapaszkodtak, hátára másztak, úgy hurcolták végig az udvaron. Luther belemerült a játékba. Behavazott köpenyében nagyokat és szíve mélyéből kacagott. — Ti keményebben harcoltok itt velem, mint maguk a pápisták! Estefelé alkonvatkor, amikor a munka Luthér szobájában s a konyhában egyaránt befejeződött s voltak a templomban is, .ahol Luther^ végezte el a karácsonyesti áhítatot, összegyűlt a háznép s a vendégek az ebédlőbe karázsonveste terített asztala mellé. Voltak vendégek vagy tizen, ezek között Luther legközelebbi munkatársa, a szelíd és csendes Melanchton Fülöp. Mivel pedig Lutherék háznépéhez tartoztak a házban lakó rokongyerekek, özvegyek és egyetemisták is, amikor az asztaliáldás elhangzott, hallgatták vagy negyvenen az asztal körül ülve. Luther, akit pedig közeli hozzátartozói cyakran láttak így esténként kedvetlennek és munkában kimerültnek, ezalkalommal elemében volt. Tréfálkozott, ÉLŐ VÍZ H 4
