Élő Víz, 1950
1950-december / 26. szám
KARÁCSONY LUTHERÉKNÁL Karácsony ünnepe felhősen és dús havazással köszöntött Wittenbergre. Luther otthonában, a régi ágostonos kolostorban reggel óta nagy volt a sürgésforgás. Mint rendesen, ma is Kata asszony — vagy ahogy Luther szerette nevezni: a wittenbergi hajnalcsillag — volt az első. Ma mások is igen frissek voltak, még a gyermekek is. Ők természetesen a várakozás izgalmától, Még sok ünnepi elintéznivaló veit hátra s estére a szokottnál is több vendéget vártak. Mialatt Luther gyermekeivel reggeli áhítatát végezte, mely a tízparancsolatból, hitvallásból, Miatyánkból s ezalka lommal a második zsoltárból állott, a konyhában szorgos sütés-főzés kezdődött, amit általános nagytakarítás előzött meg, mint más házaknál is nagyünnepek előtt. Ez persze igen sök munkával járt az akkori célszerűtlenül épített házakban. A gyermekeket játszani küldték az udvarra, kivéve Lénát, aki már segítségére tudott lenni az anyjának. Maga Luther a dolgozószobájába húzódott. Kicsiny szoba volt ez. tele papírokkal, levelekkel. borítékokkal, jegyzetekkel, könyvekkel. Ezek jórészt a hatalmas íróasztalon hevertek, de tele volt az ablakmélyedés, pad. szék, sőt a padló is. Luthernek széles levelezése volt, amelyben képtelen volt már magát utolérni, hiszen voltaképpen csak rengeteg egyéb munkája közben tudott leveleket írni. Ma nem volt előadása s így végre hozzájutott, hogy néhány levelet megírjon, amivel már régen adós volt. Az első köszönőlevél volt Szászország választófejedelméhez. Luther hálás volt iránta o tolla fáradhatatlanul futott a papíron. Megköszönte benne azokat á ruhákat, melyeket a választófejedelem ajándékba küldött. Javában írt, amikor kopogtak az ajtón s Kata asszony termetes alakja töltötte be a kis ajtónyitást. Luther reménytelenül hagvta abba az írást. — Csak azt ne mond. hogy itt is karácsonyi nagytakarítást akarsz végezni, mert akkor végképp nem fogok megtalálni semmit. — Ne félj — nevetett Kata asszony — már régóta tudom, hogy ebbe a kolostori cellába asszonynép nem teheti be a lábát, bár ez a költői rendetlenség kétségtelenül a háziasszony szégvene. Nem is ezért jöttem. Néhány egyetemista keres. Természetesen — s itt lehalkította hangját — ismét támogatást kérnek. De most már ne légy olyan bőkezű, mint szoktál.... — Ide figyelj, .,jó uram, Kata”! — szólt Luther nyomatékkal. Most köszönöm meg éppen a választó- fejedelemnek a küldött ajándékszöveteket és ruhákat. S milyen sok minden mást is kaptunk karácsonyi meglepetésként. Gabonát és vajat, aprójószágot és gyümölcsöt s minden jót. Igazán szégvenlem magam. Ezenkívül megvan mindmünk: földünk, kertünk, istállónk, malacaink, kacsáink. Mindez a te szorgalmadból, mert ilyesmihez nekem nincs érzékem. A te szorgalmadból, de mindenekelőtt Isten kegyelméből. Emlékszel, milyen szegényen kezdtük, amikor arra kényszerültem, hogy esztergályos és órajavító munkát vállaljak, hogy megéljünk^ — ... s amiből igen kevés hasznunk volt — szólt közbe mosolyogva Kata asszony. — Igen kevés. — Miközben kiadóid jól meggazdagodtak a könyveiden. Luther türelmetlen mozdulatot tett. — Mindenesetre Isten mindeddig csodálatosan megsegített. A reformátor fürgén lelállt s megfogta felesége két vállát s szemébe nézve így szólt: — Gondoltál arra, negv Isten áldása meg is szűnhetek? Tudod-e, hogy Isten áldása ezekben a szavakban maradandó: adjatok, néktek is adatik!? — Tudom, tudom, de ... — Semmi de! Még ha mindenünket el is ajándékozzuk, mi bajunk eshetik? Isten az elhagyottak gondviselője. Nagyot nevetett, szelíden elpenderítette feleségét az ajtóból, a vendégei elé sietett. Kedélyes nevetését visszhangozta a folyosó. ÉT.tl VÍZ 3
