Élő Víz, 1950
1950-augusztus / 17. szám
szokunk az új helyzetbe. Az ajándékot magunknak tulajdonítjuk, a kegyelemmel visszaélünk s a szerető Atyával szemben igényeket támasztunk, testvéreinkkel szemben előjogokat érvényesítünk. Ügy viselkedünk, mint az adós szolga, aki alig hogy megkapta a maga teméntelen adósságának az elengedését, könyörtelenül követeli a vele szemben fennálló jelentéktelen tartozást. A lélek munkájának alig van gyakoribb akadálya, mint a megszokottság, elfásulás, felfuvalko- dás és lelki gőg. Amikor az ember mindent természetesnek vesz az Isten részéről és elfelejt minden kötelezettséget és felelősséget, ami őt terhelné. Pedig a hívő embernek örök álmélkodás között vezet az útja. Soha nem természetes az, hogy a megérdemelt kárhozat helyett üdvösséget kapok, hogy Jézus Krisztusnál bőséges a megbocsátás, hogy Ömaga kezdte el, folytatja és végezi be bennem a jó munkát. A kegyelemből való élet mindig csoda, sőt egyre nagyobb csoda. Isten minden új kegyelmi ténye előtt is csak megrendültén allhatok. Végül még az a kérdés: összefér-e ez a félelem és a rettegés az üdvbizonyossággal? Ha az Isten iránti félelmet és az előtte való megrendülést jelenti, akkor azt kell mondanunk,hogy szinte az az alapja és éltetője az üdvbizonyosságnak. Az Isten iránti félelem és a Benne való bizalom ikertestvérek. Vagy még helyesebben: ugyanannak a magatartásnak két oldala. Luther Márton a Kiskátéban a tíz parancsolat magyarázatát így kezdi: „Istent mindennél jobban féljük, szeressük és Őbenne bízzunk“. Minél inkább Isten megrendítő és álmélkodásra késztető munkájának látom az üdvösségemet, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy jó kezekben van. Nem kell féltenem. Hihetek annak a szónak, amely soha el nem múlik. Bízhatom abban a kézben, amely keresztre is engedte magát szegeztetni érettem. Isten cselekvése tárgyává lenni, kegyelemgyakorlását magamon tapasztalni, jelenti a Felöle való teljes meggyőződést, az igazi Reáhagyatko- zást, a Benne való békességet. Mi ez, ha nem maga az üdvösség! Legalább is annyi belőle, ami már itt a földön osztályrészünk lehet. Nem lett-e a te számodra is nagyon bíztató, bátorító drága figyelmeztetéssé ez az Ige: ,,... félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből“. E M MÉM! „Én nem tudok megtérni! Nem tudok hinni! Nem tudok engedelmeskedni! Én nem tudok szolgálni!“ „Másoknak lehet, hogy sikerül, látom is, hogy vannak, akik átjutnak, de é n nem!“ Ugy-e a te szádból is hallottak már ehhez hasonló kijelentést? Ugyan mi van mögötte? Szerénység, alázatosság talán? Az a tudat, hogy méltatlan vagyok, vagy hogy nem merek olyan elbizakodott lenni, hogy ilyet állítsak? Nem, Testvérem! Ez lehet álszerénység és alázatos- kodás, de nem igazi alázatosság. Nem ritka az sem, hogy az ilyen csendesen kimondott mondat mögött keserű csalódottság, rejtett lázadás húzódik meg: Isten nekem nem adja! Isten személyválogató! Lehet, hogy ezt nem mernéd kimondani, talán most, amikor olvasod, sem mered magadra nézve igaznak elfogadni, de ez csak azért van, mert magadnak sem mered bevallani az. igazságot. Valaki azt mondta egyszer: ,,Én olyan bűnös vagyok, hogy még magamnak sem merem bevallani az igazat.1* Nem volt őszinte ember. A gyávák nem jutnak semmire, de a nyiltszívűekkel, az őszintékkel szemben Isten is őszinte. Isten emberei néha megdöbbentően őszinték tudtak lenni Urukhoz. Mózes négy ízben ellentmond a hívásnak, Jób keservében Istent vádolja, Dávid néhány olyan kemény mondatot mond ki, ami maradéktalan őszinteségre vall. Istent nem lehet megtalálni álszerénységgel vagy alázatoskodással, csak őszinteséggel. Ha őszinte vagy Istenhez, Ö is őszinte lesz hozzád. Meg fogja mutatni neked, hogy hol van a hiba. A dacos „é n ne m‘‘ egyszerre elhallgat majd az ajkadon és a helyét elfoglalja a bűn miatti nyugtalanság. Ha aztán készen leszel odaalázni jmagad, ahol a helyed van, ott egyszerre lehetségessé fog válni a lehetetlen. Ott lent a mélyben találkozol Vele. A lázadással célt nem érsz. Ott voltál talán egy konferencián, nem jutottál hitre. Most tele van a szíved fáradt, szomorú vagy keserű ,,én nem‘‘-mel. Ha lehetetlen is a szemedben a megtérés, mint a gazdag ifjúnak, gondolj arra, hogy „Isten csak a kevélyeknek áll ellenük, az alázatosoknak kegyelmet ad“. A szoros kapun csak porba esve lehet átjutni, de ott lent — ha a terheket kint hagyod — az út mindig szabad! És amint keresztül jutottál rajta, egyszerre megfordult a világ. Lehetséges lett a lehetetlen. Az egyik konferencián a gazdag ifjú sok keresését, igyekezetét, törvénytiszteletét szemlélve beszéltünk arról, hogy mindez nem elég. Nem elég az sem, ha már naponként olvasom a bibliát és járok igét hallgatni, nem elég, ha minden erőmet megfeszítve próbálom a törvényt betölteni, bűnnek felismert dolgokról leszokni, magamat gyötörni. Egy asszony könnyes szemmel fel- indultan szólt közbe: De hát akkor kicsoda üdvözölhet? Aztán elmondta, hogy keresett már mindenfelé, sok búcsút végigjárt, szombatistáknál próbálkozott, egész életében arra vágyott, hogy Istennek szolgálhasson, azt gondolta, ez csak iszákos, goromba férje miatt nem sikerül, akkor cselédnek ment, most az „urak“ miatt nem lehetett, majd egy másik emberhez, aki paráznaságban él, pedig „hívőnek“ mondja magát. Nem segített a sok Szenvedés sem. Akkor elkezdett bőjtölni, de nem segített a böjt sem Mikor aztán mindezt a sok hiábavaló harcot Jézus elé vitte, meglátta, hogy nem ott a hiba. A saját bűnei terhelik. Lehajolt inegalázottan és ráhullott az Isten kegyelme, lehetségessé vált a lehetetlen. A másnap reggeli bibliakör igéje éppen ez volt: lehetséges a lehetetlen. És felszabadult boldog as.szony- testvér volt az élő tanú rá. Pál is elmondta ezt megtérése után, hogy „én nem“, de egészen másképpen. Az I. Kor. 15:9-ben írja; „én nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem . . de nem állt meg itt, hanem így folytatta: „... többet munkálkodtam, mint azok mind, de nem én, hanem aj; Istennek velem való kegyelme.“ Súlyos harcok, rendkívül nehéznek látszó feladat előtt álltam egyszer. Láttam, hogy túlhaladja minden erőmet és csak azt tudtam mondani: Én nem tudom ezt elvégezni, Uram! De a küldetés biztatott, a szolgálat sürgetett és én ott álltam a nagy ellentétek feszültségében: az ügy döntően fontos, el kell végeznem, de én élő víz 3
