Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
Ezt fettem én érted! OK évvel ezelőtt történt, Düsseldorfban. A hieronymus templom vikáriusa meglátogatta műtermében Stenburg festőművészt. A művész még férfikora derekán sem volt, Düsseldorfban mégis nagy hírre tett szert és sokan azt jövendölték, hogy nevét egykor az egész világon emlegetni fogják. Stenburg sajnálta, hogy megöregszik, mire a világhír szárnyára veszi a nevét s igy gazdagságát nem fogja tudni eléggé kiélvezni. Az életét olyan kellemessé és széppé igyekezett tenni, amennyire csak lehetséges. Művészetét nagyon szerette. Bár sok jelentősei alkotott már eddig is, de őt magát nem elégítették ki a képei. A nagy alkotás még mindig váratott magára. A világ szemében azért vidám és sikerekben gazdag férfiúnak látszott, aki a művészete anyagi oldalairól sem feledkezett meg és érdekeit nagyszerűen tudta érvényesíteni. — Nagy megtiszteltetés rám nézve, tisztelendő atyám — mondta Stenburg — hogy nálam rendelte meg a nagy oltárképet, de az összeg, amit érte kérhetnék, nem volna elég munkámért. Ezen a képen sok személynek kell szerepelnie, s mindegyiket gondos tanulmány tárgyává kell tenni. A keresztrefeszítést nem könnyű megfesteni, már eddig is sok ilyen tárgyú kép van. Nehéz az eddigiek hatásától szabadulni és egészen eredetit alkotni. , — Ár tekintetében nem kívánok semmi kikötéssel élni — mondta a vikárius. Megbízom az ön becsületességében. Aggodalmai eloszlatására azt is- közölhetem, hogy a költségeket nem az egyház fogja viselni, hanem egy vezeklő hívünk alapítványából fizetjük. — Ebben az esetben szívesen munkához látok. Egy hónap múlva már meg lehet tekinteni a vázlatot. Jó hangulatban váltak el gymástól, Stenburg heteken át a zsidónegyedet járta modellekért. Hieronymus páter csak az kívánta, hogy a kereszt a festmény középpontjában álljon, minden mást a festőre bízott. Időnként be-benézett a műterembe, hogy lássa a munka előmenetelét. Közben kitavaszodott. A művész vázlatkönyvével szívesen barangolt a környéken. Egyik ilyen sétája alkalmával az erdőszélen cigányleányt talált, aki kosarat font. Szép volt az arca, fekete haja hullámosán omlott a vállára. Szegényes tarka ruhája még növelte a festői hatást. — Pompás kép lehetne belőle! — gondolta Stenburg — de ki vesz meg egy cigányleányt? A leány észrevette a művész szándékát. Félretette a szalmát és felugrott. Kezeit a feje fölé emelte, könnyed tánclépéseket tett és ütemesen ringatta magát. Fehér fogai villogtak, szemei ragyogtak a jókedvtől. — Elég! — kiáltotta Stenburg hirtelen, s amikor a legbájosabb pillanat következett be a leány mozgásában, gyors vázlatot készített. A leány szemrebbenés nélkül nyugodtan maradt a fárasztó helyzetben, míg a festő készen nem lett. Ezalatt megérett a művészben az elhatározás. — Pompás modell! Mint spanyol táncosnőt fogom megfesteni — mondta macában. Megállapodtak. Pepitának, a cigányleánynak kell majd a műterembe mennie hetenként háromszor, hogy ott modellt álljon. A megbeszélt időben meg is jelent. Nagy szemei körüljártak a műteremben, s álmélkodva kutatták a díszül szolgáló ókori fegyverzeteket, korsóPÜNKÖSDI EVANGÉLIUM Mit tettél te értem? kát, rézmetszeteket és a kész festményeket. A befejezéshez közeledő nagy oltárkép egészen lebilincselte figyelmét. Órákhosszat nézte. — Ki ez? — kérdezte végre halkan, a kereszten lévő férfiúra mutatva. — Jézus Krisztus! — felelte Stenburg közönyösen. Mi történik vele? — Keresztre feszítették, hogy meghaljon, de fordulj csak egy kissé jobbra és állj nyugodtan. Stenburg szorgalmasan dolgozott az ecsettel tovább és nem szólt többet. — Miféle emberek azok ott a kereszt körül? — Ne beszélj olyan sokat. Csak akkor tudunk dolgozni, ha egészen nyugodtan vagy. A cigányleány jóidéig egy szót sem szólt. De szemel : a fájdalmak férfiára szegeződtek. A kép egyre nagyobb hatalommal kerített« hatása alá. Sok idő telt el, mire ismét meg merte kérdezni: — Miért feszítették meg Jézus Krisztust? Bántott valakit? — Nem, ő jó volt mindenkihez. A leány határtalanul vágyakozott a titokzatos esemény megértése után. — Ha ő jó volt, miért jutott a keresztre? — Azért, mert. — A művész egy lépést tett hátra, hogy jobban lássa képének összhatását. — Mert? — ismételte lélekzetvisszafojtva a leány. A festő visszalépett a festőállványhoz, ránézett a leányra és amikor látta az égő vágyakozást a haldokló Megváltó után, így szólt: —< Ha megígéred, hogy többé nem kérdezel, elmondok mindent. Stenburg elbeszélte a leánynak az egész szenvedéstörténetet. Az ő szívét mindez egyáltalában nem érintette, de Pepita számára egészen új volt és csodálatos! Mind feszültebben figyelt, szíve mindjobban megmozdult és mikorra a művész befejezte, nagy könnycsep- t peg csillogtak sötét szemeiben. A művész az Üdvözítő haláltusáját ecsetjével egészen meg tudta jeleníteni és egyetlen idegszála sem mozdult meg, míg Pepita szíve majd meghasadt a puszta elgondolásra is. Az oltárkép és a spanyol táncosnő egyidőben készült el. Pepita utoljára jött a műterembe. Közömbösen nézte a szép képet, amelyet a művész róla festett, aztán megfordulva megállt az oltárkép előtt. Szinte nem akart tőle megválni. — Jer, — unszolta a művész, itt a pénzed és még egy darab arany is azért, mert derekasan kitartottál és szerencsét hoztál. A táncosnőt már el is adtam. A leány lassan indulni kezdett és mialatt búcsúzott, mély megrendüléssel mondta: — Ügy-e, uram, nagyon szereti Jézus Krisztust, mivel mindent megtett önért? Stenburg erre bíborvörös lett. Mélyen megszégyenült- — Már régen egyedül volt, s mégis úgy tűnt fel, mintha hallaná a cigányleány komoly kérdését: „Ügy-e uram, ön szereti Jézus Krisztust, mivel ő mindent megtett önért?“ Végül is elviselhetelenné vált a terhe. Elment gyónni. Hieronymus atya néhány kérdést intézett hozzá és ~ mivel az egyház régi tanításaiban hitt, feloldozta, azzal a biztatással, hogy minden rendben van. A művész sokkal olcsóbban adta az oltárképet, mint ahogy akarta és egy ideig megkönnyebbülést érzett. De aztán újból feltámadt a kérdés: „Szereti-e Jézus Krisztust?“ A kér8
