Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
dés feleletet követelt tőle. Stenburg mind nyugtalanabbá vált. Nem tudott dolgozni. A városban bolyongva egyszer egy csoport embert látott, akik egy kicsinyke házba igyekeztek. Aztán ismét másokat figyelt meg, akik ellenkező irányból jöttek s ugyanoda kanyarodtak: be. Megkérdezte mi van ott, de az az ember, akihez fordult, nem tudott kielégítő választ adni. Ez még jobban felkeltette kíváncsiságát. Néhány nappal később megtudta, hogy egy idegen lakott ott, egy protestáns, egyike azoknak a gyűlölt ■embereknek, akik minden alkalommal hirdetik Isten igéjét. Megismerkedett vele. A prédikátor nem volt tanult ember, de a festő szívében oly nagy volt a vágyakozás a békesség után, hogy nem érdekelte a világ véleménye. Talán meglátta, hogy azoknak az embereknek, akik abba a házba mentek, van valamijük, amit ő keresett és ami után úgy vágyott. Stenburg eljárt az összejövetelökre. Tetszett neki. Megérzett valamit Jézus szeretető tüzéből, ami belőle hiányzott. A prédikátor úgy beszélt, ahogy csak azok tudnak, akiket megragadott a Krisztus. A hallgatóság nem tudta magát kivonni hatása alól. A mi művészünk sem. Isten embere hívta Krisztushoz a kereső lelket, megmutatva neki a békesség útját. Egy időre kölcsön- ■ adta Stenburgnak az Újszövetséget; de mikor néhány hét múlva hite miatt el kellett hagynia Düsseldorfot, az értékes könyvet vissza kellett kérnie. De amit Stenburg hallott és olvasott, az a szívében maradt. Az Úr megkönyörült rajta és békességgel ajándékozta meg. És amikor a szívében olykor-olykor felmerült a kérdés: „Nagyon szereti-e Jézust!“ — most már tudott felelni rá: „Igen Uram, te tudsz mindent, Te tudod, hogy szeretlek Téged!“ Szíve égett a Megváltója iránti szeretet- ben. Ezt tette ő értem, mit tehetnék én Érte? Mit tudnék az embereknek mondani arról a szeretetről, mely szívét betölti? Szeretető mindenkiért vau. Hogyan tudnám hirdetni ezt? Mialatt a művész ezen gondolkozott, egy darab faszenet tartott a kezében és a nélkül, hogy gondolt volna rá, gyorsan és könnyedén egy töviskoronás fő vázlatát rajzolta le vele. Szemei könnyel teltek meg. Gyor- i san járta át a gondolat: „Tudok festeni, az ecsetemmel t hirdetni kell a Megváltó nagy szeretetét! ó, az oltár- [ képen az Ür arca csak a haláltusát fejezte ki, de nem ► ez volt az igazság. Arcvonásaiban ki kell fejeződni a t kimondhatatlan szeretetnek, végtelen részvétnek és kész- » séges áldozatnak“. Stenburg letérdelt és imádkozott. „Uram, add azt a T kegyelmet, hogy Téged méltókép lefesselek, hogy így t tegyek bizonyságot Kólád“. Aztán munkához fogott. ► Csodálatos műremek került ki az ecsete alól. Nem tudta magát rászánni, hogy a képet eladja, f hanem szülővárosának, Düsseldorfnak ajándékozta. A ! képcsarnokba tették, ahová özönlöttek a látogatók. Az s ajkak megnérnultak, a szivek megmozdultak Isten nagy a J3zeretetének láttára. Megpecsételték a hatást a szavak, i melyeket Stenburg a kép alá írt: „Ezt tette ö éretted! [ Mit tettél te érette?“ Maga a művész is gyakran ment a í képtárba. Az egyik sarokból figyelte az embereket, akik T festménye előtt álltak és könyörgött Istenhez, hogy is áldja meg ezt a festett prédikációt. Egy nap, mikor a látogatók már szétoszlottak, egy » szegény leányt vett észre, aki keservesen sírt a kép » előtt. A művész hozzálépett és kérdezte: — Miért sírsz, gyermekem? A leányka megfordult. Pepita volt. — Ó, uram, hn engem is így szeretett volna! — n mondta s a Megváltó arcára mutatott, aki vágyó szert retettel hajolt felé. — Én csak egy szegény cigányleány 3 9 Wallgren: Krisztusfej. Márvány vésés. vagyok, csak értetek van e szeretet, de nem értem is. — Könnyek folytak alá az arcáról. — Pepita, érted is történt mindez, — mondta a művész és beszélt neki Jézusnak a bűnösök iránti szeretőiéről, amelyet saját szívén tapasztalt meg. A késő esti órákig együtt maradtak. A festő nem fáradt bele, hogy feleljen a leánynak, aki az után az Egyetlen után kérdezősködött, aki őt szerette. Elbeszéltél, hogy ő is kérdezősködött, míg Jézus szeretetéhez hozzájutott és milyen nagyon jó a Jézus követése, igazán boldog és vidám, hogy az Ő nyomdokain járhat. Ismét az a figyelmes hallgató volt a leány. Arra a kérdésre: Mit tettél te Érettem? feleletül odavitte az Üdvözítőnek a bűneit és az életét. Két év múlva már békességben térhetett az Ür örömébe. Néhány év múlva Stenburg is elbúcsúzott, hogy Krisztusnál legyen. * Sok év telt el azután. Fiatal, vidám nemesember érkezett Párisba, onnan Düsseldorfba hajtatott és felkereste a világhírű képtárat. Stenburg képe lebilincselte. Sokáig állt előtte és újra meg újra olvasta az aláírást, és minél többször olvasta, annál többet gondolkozott rajta, és minél többet szemlélte a képet, annál jobban bevésődött Jézus szenvedése az ő fiatal, fogékony szívébe. Jézus szeretető megragadta és foglyul ejtette. A nap már leáldozott. A kapus megérintette az ifjú vállát, annak jeléül, hogy itt az idő a képtár elhagyására. Az éj beállt, de lelkében világosság támadt. A vendéglőbe visszatérve, térdre esett és tusakodott Istennel egész éjtszakán át. De a hajnal már új életben találta- Ez gróf Zinzendorf Miklós volt, a herrnhuti testvérgyülekezet alapítója. Minden vagyonát, tehetségét, egész életét Megváltója lába elé tette, feleletül arra a kérdésre: .Alit. tettél te Érettem?“ Németből átdolgozta: Petry Margit testvér PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM
