Élő Víz, 1949

1949-március / 7. szám

dóról a pusztában. A 40 éves vándorlás végefelé jár már. Elfogy a reménysége. Fellázad Isten és Mózes ellen és elkeseredve besziél arról, hogy nincs kenyér, nincs víz, nincs ez és nincs az. És mikor valaki reámutat a mannára, amely min­den nap bőséggel hullott a földre eledelül, arra meg azt mondja: „Ezt a hitvány eledelt utálja a mi lelkünk“ Nem csoda, bogy Isten is megha­ragszik. A büntetés az, hogy egyszerre kígyók gyűrűje veszi körül a tábort. Nem tudjuk, hon­nan jönnek. Talán valahol a kiszáradt bokrok tövében húzódtak meg, rvagy a homokbuckák alatt. Egyszerre csak arra ébred a tábor, hogy körül van véve kígyógyűrűvel. Akit megmarnak, annak testében elkezd dolgozni a méreg. Gör­csök vesznek rajta erőt. Pár perc leforgása alatt meghal. Gondold eb, mit jelent ez Izráel népe számára! Ha emberek harcolnának ellenük, az is rettenetes volna, de egy ilyen rettentő mérges kígyóhaddal harcolni...! Hogyan jönnek elő az édesapák és szednek elő, ki tudja, miket, hogy üssék agyon a kígyókat. Agyonütnek egyet és kettő jön a helyébe. Mindegyiknek az a vége, hogy egy óvatlan pillanatban valahogyan mégis rájuk ugrik egy lygyó és pár perc múlva ők is ott vonaglanak a kígyók alatt. Lehet-e csodálkozni .azon, hogy megint be­következik Izrael életében a szükségmegtérés. Most egyszerre megint jó lesz nekik az Isten és megint belekapaszkodnak abba*a Mózesbe, aki­nek megtaposták a szívét. Rohannak hozzá és könyörögnek neki: Mózes, ha Istent ismersz és ha valami szánalom van még a szívedben, menj Istenhez! Eredj a sátorba! Állj oda elé, tárd fel a mi nagy nyomorúságunkat! Mondd el a mi nagy fogadkozásunkat és ígéretünket, hogy soha többet nem fogjuk bosszúra kényszeríteni, csak most az egyszer könyörüljön rajtunk és szaba­dítson meg bennünket! Mózes bemegy. Megkapja Istentől a paran­csot. Amikor kijön, szívszorongva várják, mi az Istennek rendeleté. Szól és parancsot ad: Egyik szaladjon gyorsan, szedje elő a leghatal­masabb póznát és ássa le a tábor közepébe. A másik gyorsan gyújtson tüzet az üst' alatt. A többiek szedjenek Össze -minden ércdarabot és dobják bele. Élesszék a tüzet, hogy olvadjon el az érc minél hamarabb. Te pedig — szól az egyiknek — formálj ki a homokban az öntéshez Cgy kígyó-formát... Mindenki dgy dolgozik, ahogyan csak akkor dolgozik az ember, mikor tudja, hogy minden pillanat életet, vagy halált jelent... Ott állnak, mikor elkezd fortyogni a megolvadt réz. Mózes beönti az elkészített for­mába. Kész a rézkígyó. Ugyanolyan, mint azok, akik megtámadták őket. Felteszik a pózna tete­jére. Ekkor jön a nagy csalódás. Hát ennyi a* egész! Hát ezzel a bolondsággal, egy érckígyó­nak a tétemével akar Mózes megmenteni ben­nünket’? Ha Isten azt parancsolta volna Mózesnek: Vedd' elő azt a pálcádat, amelyet jól ismer Iz- ráel népe, mit kinyújtottál a Vörös tenger felett és szétnyílt a Vörös tenger, amellyel megnyitot­tad a kősziklát és élő víznek a zuhatága ömlött belőle! Ezzel a pálcával, ezzel az apró fegyver­rel menj eléje nagy méltósággal a kígyónak és mondd: Az élő Isten nevében parancsolom nek­tek: takarodjatok’ innen! Oh, ez lett volna va­lami! Ebben hitt volna mindenki! De azt, hogy ott van egy rézkígyó és azt mondják, hogy aki arra fog tekinteni, meg fog tőle gyógyulni, ki tudná ezt elhinni? Ki tudja, hány ember ment el szívében mély megkesered'éssel a rézkígyó póznája alól, azt gondolya, hogy vagy Isten, vagy Mózes csúfot űz az ő nyomorúságából. Nem tudjuk, ki volt az első, aki rátekintett: fiatal-e, vagy öreg, vagy talán olyan valaki, aki a gyermekét vitte, vagy aki a saját ifjúsá­gát sajnálta odadobni rettentő ki-nők martalé­kául. Valaki volt. Egy névtelen. Az írás sem tudja megmondani, ki. Valaki volt, aki egyszer azt mondta: Én nem bánom, hogy ez holond- ság-e, vagy nem. Én nézek rád, te érckígyó. És te örökkévaló Isten, akit én bűneimmel megbán­tottalak, ha Te ezen az érckígyón keresztül akarsz engem megtartani, én azt is vállalom. Hiszek. Nem tudom, hogy ez az érckígyó mi mó­don tudná meggyógyítani, de nézd. Uram, szo­rít a görcs és érzem, hogy a következő pillanat­ban nekem is végem van. Én hiszek ebben a póz­nában, Uram, csak könyörülj rajtam! ... És ak­kor a követező pillanatban érzi, hogy oldódik a görcs az ereiben, múlik a nagy fájdalom. Nem tudja, mi történt vele, csak e4' ordítás hagyja el az ajkát: Meggyógyultam! Emberek! Meg­gyógyultam!... Rohannak hozzá az emberek. Kérdezik tőle: Mit csináltál, hogy történt? Néz­hetek, — feleli a gyógyult — itt a kígyóharapás. Aztán ránéztem hittel arra az érckígyóra. Én nem tudom, hogy mi történt. Csak azt tudom, hogy engem halálra iharfa kígyó és most élek. <% micsoda nagy, eszeveszett futás indul­hatott meg akkor az érckígyó póznája felé! Ho­gyan vitték oda édesanyák a gyermekeiket, aki­ket megmart a kígyó! Hogyan próbálták lecsu­kódott szemüket mégegyszer kinyitni erőszak- kai, hogyan kiáltották feléjük: Nyisd ki még­egyszer a szemed és néz fel az érckígyóra, hi­szen nincs más út, csak ezen keresztül van élet és megtartás! Ebben a kígyómarta, bűnös, halálraítélt vi­lágban nem adatott a megtartásnak más lehető­sége, mint az, akinek előképe az érckígyó (Ján. 3: 14—15), a keresztre feszített Jézus Krisztus! Aki ezt bolondságnak tartja, az belehal a kígyó- marásba. Aki elfogadja, az boldog, annak élete van! Pál, akivel ez megtörtént, szintén nem tud magyarázatot adni rá, de végigszalad e kígyó­marta világban és kiáltja, kiáltja boldogan a kétségbeesett embereknek: Emberek! Kígyó­marta, szegény, halálraítélt, nyomorult embe­rek! Nézzétek, én megtartattam! Nem tudom megmagyarázni nektek, hogy hogyan, csak tu­dom, hogy ez a bolond kereszt, ez tartott meg en gém... Azt a címet adtuk ennek a cikknek: „Min­dent a megtartatásért,“ Mered-e vállalni a ke­reszt bolondságát azért, hogy megtartassál? ...

Next

/
Thumbnails
Contents