Élő Víz, 1949

1949-január / 3. szám

AZ ÜDVÖSSÉG ÜT)A 1. Az önismeret (I. Kor. 1: 14—16.) Az üdvösség útjának — emberileg — első állomása az önismeret. Az ember azt gondolná, hogy nagyon könnyű megismerni önmagunkat, pedig az önismeret emberi oldalról teljességgel lehetetlen. Nem: nehéz, hanem: lehetetlen. Gon­doltunk-e már valamikor arra, hogyha nem volna tükör ezen a világon, akkor mi emberek sohasem tudnánk magunkra ismerni, ha egy­szer valahol egy rajzzal, vagy fényképpel talál­koznánk és azt mondanák, hogy ez mi va­gyunk...! Az ember nem tud kilépni önmagá­ból. Nem tudja önmagát olyan tárggyá tenni, amelyet kívülről nézhet és megbírálhat. Ha ez így áll az ember külső alakjával, mennyire így áll az ember belső lelki világával! önmagámtól képtelen vagyok önmagamat megismerni! Az ön­megismerés mindig csak más által lehetséges. Minél világosabb látású ez a más, aki által lát­hatom önmagamat, minél tisztább és homály- nélkülibb az a tükör, amelybe belenézhetek, an­nál bizonyosabb, hogy helyes az önismeretem. Az igazi önmegismerés ép ezért csak a Szent­lélek által lehetséges. A Szentlélek ismeri titkai­mat, tudja az emberi szív mélységeit és ezért az az önmegismerés, amelyre Ő vezet el, helyes és igaz önismeret. Mikor azonban a Szentlélek ön­ismeretre vezet, akkor mindig a bűneinkről győz meg bennünket (Ján. 16, 8—9). I. Kor. 1, 11—16. gyakorlati példa arra, hogy hogyan ve­zeti a Szentlélek az embert önismeretre. A korinthusiaknak írja Pál ezt á levelet. Korinthusban nagyon nehéz akkor a helyzet. Megszűnt a békesség. Versengésnek ós viszály­kodásnak tüze gyújtotta fel a békés keresztyén életet. Az emberek egymással szemben állanak. Pártok alakultak. Az egyik azt mondja: én Pálé vagyok, a másik Apollósra esküszik, a harmadik Kéfásra, az apostoli tekintélyre tá­maszkodik, a negyedik pedig azt mondja: én pedig Krisztusé vagyok. Minden, nem Szentlélektől vezetett ember a következőképen gondolkozott volna Pál helyé­ben: Vájjon mi lehet az oka annak, hogy a ko- rinthusi gyülekezetben felborult a békesség? Hisz mikor én ott. voltam közöttük, semmiféle jele nem volt .annak, hogy ezzel kell számolni... Vájjon Apollós lőtt-e túl a célon? Vájjon ő nem volt-e elég alázatos ahhoz, hogy ragyogó képes­ségével háttérbe szoruljon és minden dicsőséget egyedül Krisztusnak adjon? Ezért alakult talán ki egy kör Apollós körül? Vagy talán épen Pé­ter követői voltak azok, akik a maguk zsidó törvényeivel ide is becsúsztak és megpróbálták megzavarni a dolgokat és a törvény iránti ra­jongó lelkesedésükben még arra is rávetemed­tek, hogy Pál apostoli méltóságát megcibálják és ezért beszélnek arról, hogy Péter az igazi apostol, nem pedig Pál? Vagy talán a korinthusi gyülekezetben magában van valami magyará­zata és oka ennek a rettentő nehéz helyzetnek? Talán épen az, hogy nincs bennük elég keresz­tyén alázatosság és bölcseség? Azt gondolják, hogAr a keresztyén élet igazságszerelme hiány­zik, na nincs bátorság negatív kritikára? Min­denki más így gondolkodott volna. Pált azon­ban a Szentlélek vezeti és mikor valakit a Szent­lélek vezet, akkor a Szentlélek az első kérdést mindig így adja fel: Mit vétkeztem én** Ezért van az, hogy Pál nem azt kérdezi, hogy ebben a nehéz helyzetben mi a szerepe Apollósnak, Kéfásnak, vagy a korinthusiaknak, hanem azt kérdezi: én fűiben vagyok hibás? Óh, milyen más lenne sok minden kérdés ezen a világon, ha nehéz helyzetekben, rettentő körülmények ^között és helyrehozhatatlannak látszó átkozott bajokban az emberek nem egymást vádolnák, hanem önmagukat vádolnák és így kezdenék az önismeretet: Mit vétkeztem ebben én?! Amikor a Szentlélek így felteszi a kérdést, a választ is megadja reá. De sohasem úgy, hogy magnéziumot gyújt és annak fényében mutatja meg egyszerre az ember minden bűnét. Apró mécsessel világít. Olyan mécsessel, amellyel csak úgy lehet keresni, ha az ember kezébe fogja és apránként világítja meg vele a szobá­nak minden elrejtett zugát és úgy keresi meg, amit meg akar találni. A Szentlélek bűnismeret­re vezérlő kegyelme mindig ilyen lassú megvilá­gítás. Ez nem azt jelenti, hogy a Szentlélek mindjárt az első alkalommal nem jelenik meg úgy, mint valami szemkápráztató fényesség, amelytől elborítja az ember szemét a könny és elkezd sírni a bűnei miatt. Ez ágy van, de utána mindig kell jönni ennek az alázatos, kis-lámpás- munkának, amelyre olyan nyilvánvaló példa a Pál önismeretre jutása. A Szentlélek azt a kérdést veti fel Pálnak, hogy vájjon nem az-e az oka vele kapcsolatban az egész korinthusi nehézségnek, hogy a keresz­telés tényével a maga személyéhez próbálta kötni a korinthusiak bizonyos részét? Erre Pál rögtön azt feleli: Nem! Háláikat adok az Isten­nek, hogy senkit sem kereszteltem meg! Le is diktálja ezt a mondatot. Akkor egyszerre csak megszólal a Szentlélek: Te, Pál, hát nem emlék­szel Krispusra, aki épp akkor, amikor a saját népe szembehelyezkedett az evangéliummal, mikor a dühnek és a szenvedélynek az indula­tai felcsaptak egészen tehozzád, szembehelyez­kedett népével, megtagadta vele a közösséget és a te pártodra állt? (Csel. 18, 8.) Hát nem em­lékszel, hogy őt te magad keresztelted meg? Igen, — szól az íródeáknak, — folytasd a mon­datot; folytasd így fiam: „kivéve Krispust Aztán egyszerre csak tovább szól a Szent­lélek és ezt mondja neki: Te Pál, hát nem em­lékszel Gájusra, akiről te magad is nagyon jó! élő víz 3

Next

/
Thumbnails
Contents