Élő Víz, 1949
1949-június / 12. szám
ttyty, iitoMfr elfelejCUeenete Volt idő, amikor a keresztyén egyház jobban megünnepelte pünkösdöt, a Lélek kitöltésének évfordulóját, mint karácsonyt, Krisztus születésének évfordulóját. Ma pünkösd fontossága nagyrészt elhalványult, Égy találtuk talán, hogy könnyebb Krisztus születését megünnepelni, mint — újjászületni?! Talán könnyebbnek éreztük megemlékezni az ö világra jöveteléről, mint elindulni a világba az ö üzenetével? Kevesebbe kerül nekünk ajándékokat osztogatni karácsonykor, mint önmagunkat odaadni pünkösdkor?! Karácsony az Isten velünklétének ünnepe, pünkösd az Isten bennünklétének ünnepe. Ügy látszik, inkább csak velünk van ö, mint bennünk?! A helyzet az, hogy a keresztyénségben elveszett egy akkord, és ez a kihullott akkord gyötör minket. Míg mi ezt újra meg nem találjuk, életünkben mindig több lesz a merengő sóvárgás, mint a megnyerő, toborzó erő, több lesz a siránkozó panasz, mint a lobogó buzgalom. Ez az elveszett akkord — a pünkösd! * A Szent Lélekről szóló tan újra, meg újra elszakad Krisztustól, s egyéb mellékes értelmezést vesz fel. Éppen ezért újra,- meg újra vissza kell vele térnünk a Krisztushoz, s megtölteni azzal a tartalommal, amelyet ő helyezett bele. A Szentleiket „második vígasztaló“-ként küldte az Isten. (Ján. U, 16.) Azaz éppen olyannak, mint amilyen Krisztus. Krisztus pedig nemcsak „égőszívű“, hanem „kigyensiílyozott“ Krisztus is volt. Éppen ezért a Lélek összhangot, egyensúlyt, kiteljesedést, szimmetriát, — következőleg erőt ad az ember életében. * Aki a Lélek erejét azért keresi, hogy Krisztushoz váljék hasonlóbbá, az az önátadás útján nyílegyenesen jut az evangélium szívéhez, a — kereszthez. Krisztus ereje a keresztben volt: ,,És én, ha felemeltetem e földről (a keresztre), mindeneket magamhoz vonszok.“ (Ján. 12, 32.) A mi erőnk is a keresztben van. Csak azok tudják megmozgatni a világot, akik fél tudják venni érte a keresztet. Isten vár, míg a kereszt, azaz a Krisztus kerül életünk közepébe. Vár, míg Krisztus nem lesz gondolkozásunk, célkeresésünk, — egész lényünk középpontja, s akkor — megnyílnak a zsilipek. Akkor megérezzük, milyen áldott dolog Szentlelket venni, Vele az életharcra felfegyverkezni — s élni, élni teljessé lett életet. Krisztus ■Szentlelket küld, a Szentlélek pedig Krisztust hozza. * Krisztus evangéliuma négy oszlopon nyugszik: életén, keresztjén, feltámadásán s az emberéletbe való bevonulásán, — pünkösdön. Az evangélium egyképpen nyugszik mind a négyen. Vannak, akik életére helyezik a főhangsúlyt; van- t ♦ nak. akik halálára; mások feltámadására, ismét mások r pünkösdre. De ha az egyik oszlopot a kihangsúlyozott- t ság megnöveli, a többit pedig a hángsúlyhiány megrö- r vidíti, a keresztyénség rájuk épült temploma fenyege- t tőén elhajol, ami még rosszabb, összedül. Az evangélium t derékszögűén nyugszik mind a négyen. * Hát nem tudjuk mi Istent minden dolgunkba bele- i- -vinni? Vagy mindenhova magunkkal tudjuk öt vinni, t jvagy sehova sem. Nem azt jelenti, hogy lealacsonyítjuk y a vallást, hanem, hogy felmagasztosítjy}; az életet. Nem l Istent tesszük így hétköznapivá, hanem hétköznapjain- \ kát tesszük ünnepivé. S ha így teszünk, rájövünk, hogy nem egy élvezetünket, mint méltatlant és nem illőt, el kell hagynunk. De hiszen a keresztyén embernek nem is lehet olyan szórakozása, amelynél ott nem lehet Isten is. * A Lélek nem tesz egyebet, mint jobban-jobban kibontva előhozza azt, ami a Krisztus személyében elrejtve egyszersmindenkorra adva volt, és folytonosan alkalmazza azt a változó viszonyokhoz. Ezért az evangélium mindig újság, meglepetés és örök üdeség. Akit a Lélek vezet, örök hajnalban vándorol! Meglepetés várja minden útfordulón. Nyitott a kilátás minden irányban. Lénye legmélyéig meg van győződve, hogy amit ő birtokol, az sohase múlja idejét, mert nem holt igazságok tömege, hanem maga az Igazság Lelke, az, akit magáénak mond. Ezért nem merül ki, s nem öregszik meg az evangélium, mert újulásának elve és ereje a — Lélek. / , * A teljes önátadásnak a ténye képezte a pünkösd hátterét, és érlelte döntőre a helyzetet. A tanítványok pünkösdig csak félúton mentek el a Jézusnak való önátadásban. Igaz, sok mindent feladtak a Krisztus követéséért: szeretteiket, otthonukat, foglalkozásukat, — mindent, csak magukat nem. De pünkösd után mindez megváltozott. Most már elveszítették önző énjüket, többé nem bizonytalankodtak, hanem teljesen odaadták magukat, érdekeik eggyéolvadtak, többé nem vetélkedtek, — belsőleg szabadok lettek. Mi történt hát? Teljes önátadás előzte meg a pünkösdöt. Odaadták magukat, ezért immár az Isten is odaadhatta magát. S pünkösd lett az eredmény. Mintha egyedül csak erre az emberi önodaadásra várakozott volna. S ma is arra vár. * Pünkösd előtt az apostolok mindent maguknak akartak, mégse volt semmijük; pünkösd után immár semmit sem kívántak a maguk számára, mégis minden az övék lett. * Valaki azt mondotta, hogy a reformáció Luther imádkozó csendes kamrájában született meg. Minden reformáció — akár egyéni, akár tömegreformáció az, — valakinek az imádságos csendes kamrájában indul útjára. Én magam mindig a szerint találom magamat erősebbnek, vagy nyomorultabbnak, ahogy többet, vagy kevesebbet imádkozom. így van ez számtani pontossággal. Előbb vagy utóbb rájövünk, hogy vagy magunkat adjuk oda az imádságban, vagy pedig az imádságot adjuk feL Tapasztalatom szerint Isten oly mértékben távolodik el az életemből, amily mértékben meglanyhul az imádkozásom. * A világ ébredésre készül. De ezt a szunnyadozó, Krisztus utáni sóvárgást csak akkor ragadhatjuk meg, ha teljesebben ragadhat meg bennünket a Krisztus. Az anyagiasság és lelki ernyedtség megfojtaná ezt az áldott vágyat, ha az evangéliummal nem tudjuk azt megfelelően kielégíteni távlati és mélységi síkban egyaránt. Pünkösd adhatja mindkettőt. Távlatot is, mélységet is. Az élet egyre jobban válaszútra szorít. Vagy, vagy! Vagy p.ünkösd, vagy pusztulás! Nem mehetünk előbbre, míg nem megyünk mélyebbre! Idézetek E. Stanley Jones „Krisztus a világ országútján című művéből. [ élő vtz 5