Élő Víz, 1949
1949-június / 12. szám
Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában Egy arckép van előttem. A legjobb arcképek egyike, amelyek valaha is a szemem elé kerültek. Nem fehérfekete foltokból, vonásokból összetevődő néma kép. Igazi emberi arckép, ameiy megsejtet valamit a belső emberből is. Amint rámtekint a képről szellemtől sugárzó szemével, elfut a szégyen pírja azok miatt, akik ennek az embernek a fajtáját, a néger fajtát, alsóbb - _ rendű fajtának .tekintik. Aki a szemébe tekint, szinte nem is veszi észre, hogy fekete az arcbőre. S valahogy a szellemről beszél a tollat fogó keze is, amint a betűsorokban a fehér papírra kívánkozó gondolat parancsát várja. S talán még annak a néhány rózsának is van mondanivalója, amelyek ott állanak előtte az íróasztalán. Ez az ember tud gyönyörködni Isten teremtésének a szépségében. Mi közünk nekünk ehhez az amerikai négerhez, akinek Booker Washington volt a neve? Vegyük mindenekelőtt tudomásul, hogy a nevelés tudománya a legnagyobb nevelők között tartja nyilván a nevét. Nemcsak azért, mert négerek százai és ezrei kerültek ki keze alól és állták meg helyüket az életben, hanem különösképen azért, mert — korát megelőzve — már egy jó emberöltővel ezelőtt hirdette és nevelő munkája eredményeivel bizonyította is, hogy a munka és pedig a kétkezi munka is az ember nevelésének kiváltképen való eszköze. Ezt vallotta, mert megtapasztalta a saját életében is. Dolgoznia, keményen dolgoznia kellett kora gyermekségétől fogva. Isten az Ige szerint cselekedett vele: „Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában“ (Jer. sir. 3: 27). * 1858-ban született egy virginiai- ültetvényen. Anyja rabszolga leány volt, apja valami környékbeli fehér ember, akinek a nevét sem tudta, aki sohasem törődött vele. Egy fatörzsekből összerótt, 4.4 méter terjedelmű kunyhóban lakott a család. A kunyhónak csak ablaknyílásai voltak ablak nélkül: ezeken szabad bejárása volt nyáron a tikkasztó hőségnek, télen a dermesztő hidegnek. A kunyhó közepén egy deszkával letakart gödörben mint éléskamrában volt, ha volt, valami tartogatni való élelem. Az egyik sarokban egy garmada rongy jelképezte az ágyat. Családi életről szó sem lehetett. Az anyának hajnalok hajnalától késő éjtszakáig robotolnia kellett az ültetvényen. A gyerekek úgy ne- vekedtek, mint az erdő vadjai. Az éhségüket jórészt azzal verték el, amit kézen-közön szereztek. Booker bizony akkor volt boldog, ha a disznóknak és marháknak való moslékból elcsenhetett néhány marok korpát. A legfőbb gyönyörűség a vasárnapi szirup-osztás volt. Booker ilyenkor azzal csalta magát, hogy a cintányért, amelyre a szirupot kiadták, addig forgatta ide-oda, míg jól szét folyt rajta az édes lé. Így többnek látszott. Booker kora gyermekéveiben tört ki a polgárháború az északi és déli államok között. Sohasem felejthette, amikor édesanyja térdre borulva imádkozott gyermekeivel a hadiszerencse váltakozása közben a négerek fölszabadításáért küzdő északi államok győzelméért. 1865-ben eldőlt a harc és a négerségre fölvirradt a szabadság hajnala. Azon az ültetvényen is, ahol Booker édesanyjával és testvéreivel tengődött, megjelent a fel- sőbbség embere és kihirdette, hogy a négerek immár szabad polgárok. .Bookerék számára ez egyelőre csak azt jelentette, hogy édesanyja, aki közben férjhez ment, gyermekeivel ura után vándorolt, aki egy szomszéd ültetvényen volt rabszolga s most a nyugat-virginiai Malden egyik nagy sófőzőjében állt munkába. Sanyarú, örömtelen, töredelmes volt az életük most is. Bookernek és az öecsének, noha még ugyancsak gyermekek voltak, segíteniük kellett a mostoha apjuknak. Már reggel négykor ott kellett lenniük a munkahelyükön és dol- gozniok kellett minden erejük megfeszítésével. Szinte hihetetlen, hogy Booker szívében ilyen sivár körülmények között is megfogant a tanulás vágya s nem sorvadt el csírájában. Először az lett a szíve vágya, hogy megtanulhasson olvasni. Nem nyugodott addig, míg az édesanyja nem szerzett neki egy ábécés könyvet. Erre nekilátott és, még a munka közt erre fölhasználható perceket is megbecsülve, számunkra szinte elképzelhetetlen nehézségekkel viaskodva, — néger, aki segíthetett volna neki, nem volt a közelében, fehér embert pedig a világ minden kincséért sem mert volna megszólítani — megtanult olvasni. Akkortájt történt, hogy egy néger tanító telepedett le Maldenben és iskolát kezdett. Aligha akadt Maldenben olyan fiú, aki olyan szíves-örömest beiratkozott volna ebbe az iskolába, mint Booker. De mostoha apja hallani sem akart róla. A családnak szüksége volt Booker keresetére is. Ez a kis néger azonban akkor már megízlelte a küzdelem, a nehézségekkel való kiizködés édes voltát és nem hátrált meg. Egyelőre beérte azzal, hogy a munkából hazatérve, egy órára elmehetett a tanítóhoz. Ezt az egy órát azután úgy fölhasználta, hogy talán többet tanult,, mint azok, akik egész napon át ott ültek az iskolában. Majd kiharcolta magának, hogy csak hajnali négytől reggel kilencig dolgozott a sófőzőben s azután beülhetett az iskolába. Cs-ak az volt a baj, hogy ez a boldogsága nem tartott sokáig. Mert jobban fizették, be kellett állania a szénbányába. Irtózott ettől a munkától lenn a föld sötét mélyében s ha néha eltévedt a bánya sötét sikátoraiban, iszonyatos lelki gyötrelmeket állt ki, amíg kitapogatta a kifelé vezető utat. S mégis, itt lenn a bánya sötét mélyében villant föl előtte az a reménysugár, amely rávezette Istentől rendelt élete pályájára. Egy napon ugyanis hallja, amint két néger társa lenn a bányában arról beszélget, hogy megnyílt Hamp- tonban a négerek számára olyan iskola, ahol különböző mesterségeket tanulhatnak meg s ide még a legszegényebb is bejuthat, mert ledolgozhatja a tandíjat és a tartásdíjat a tulajdon két keze munkájával. Igaz, nem tudta, hol, merre van ez a Hampton, de ettől a pillanattól fogva bizonyos volt felőle, hogy neki ide el kell jutnia. S Istennek gondja volt reá, hogy mindenekelőtt az „előkészítő tanfolyam“-ot végezze el. Ez a tanfolyam természetesen volt olyan furcsa, amilyen fúrÉLŐ VlZ 3
