Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
ELŐMBE JÖTT AZ ÚR ... kicsi, fehérfalú templomocska az alföldi város egyik jelentéktelen utcáján- Most sincs benne sokaság. Talán szomorkodni is lehetne azon, ami ott történik. Szokássá merevedett lélektelenséggel keresztelnek egy újszülöttet. Hol vannak a férfiak, hol a gyülekezet, mely a gyarapodás örömében együtt könyörögne a kisdedérti! Mintha a lelkész is szégyelné, hogy csak két asszony — keresztanya és bába — van jelen és ezért olyan érzés támad a szemlélőben, hogy ez a gyülekezetnélküli keresztelés a szégyenkezés titkolódzásában megy végbe. — ... István! Keresztellek téged az Atya—Fiú —Szentlélekistennek nevében ... — hangzik a lelkész szava. Imádság után a bába sietve betakargatja a gyermeket s csikorgatva fordul a kulcs a bezáruló templomajtóban. Vájjon történt-e itt valami Isten Leikétől isi Vállalja-e Isten ezt a keresztséget . . .1 # . .. hogy elrepülnek az évek! A régi templom öreg harangja lassú méltósággal, ünnepi üzenetet küld a szélrózsa minden irányába. Ez már nem a keresztelés lehangoló kicsínységű, néptelen templo- mocskája, Mammutgyülekezet hatalmas temploma! Pista otthon, a szülői és testvéri koszorú előtt szégyenlősen fejezi be a konfirmációi káté végéről megtanult bocsánatkérő beszédet. Mindent olyan jól megtanult a konfirmációi órákon, s hibátlanul tudja azt a beszédet is, amelyet majd a templomban fog elmondani a „Mélyen tisztelt Gyülekezet" előtt. De most szégyenli, hogy megakadt bocsánatkérő beszédében. — ígérem, hogy ezután hü és engedelmes gyermekük maradok... — súgta neki bátyja. Pedig ő már két éve konfirmált s még mindig emlékezik a mondókára! A templom körül tavaszi szellő lengette a mé- zeskalácsos sátrak szürkésfehér ponyváját, Alattuk cukorkahegyek és kívánatosra festett finom mézeskalácsok tornyosultak. Most ez is az ünnepélyességhez tartozott s nem vásári tolongást juttatott az ember eszébe. Már be is vonultak az iskolából a templomba. A leányok tiszta fehérben, a fiúk ünnepélyes feketében. Pista boldogan felelt a neki jutott kérdésekre. Látta szülei arcán is a boldog ragyogást. — Kié ez a fiúcska? — kérdezték suttogva többfelé is egymástól a zsúfolt templomban, amikor bátran, emelt hangon elmondta a konfirmandusok nevében az egész gyülekezethez intézett bocsánatkérést. .. . azután először járultak úrvacsorához. Pista nem érezte különösebb szükségét ennek, de „vallásos" áhítattal térdelt az oltár elé. És tapasztalta Jézus szentséges közellétét. Éppen ezért kissé meg- botránkozott, amikor látta, hogy némely fiú és leány komolytalanul járul az oltárhoz. Sajnos, a konfirmációi órákon nem került sor arra, hogy bűneik alatt összetörve, most a bűnbocsánat vágyával vegyék az Úr testét és vérét. Pedig Pistának is lett volna, mit megbánnia. így azután nem is gondolt ilyesmire ... Boldog emléke maradt a konfirmáció s általában évenként egyszer úrvacsorát vett később is ... * Azután tovább rohantak az évek. Pista hamar PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM elvesztette édesapját s bizony sok gondot kellett megosztania özvegy édesanyjával. Sokszor csodálkozott is azon, hogy egyáltalán tud még mosolyogni, nevetni. ,. De valami még fájdalmasabban nehezedett reá. Már felnőtt férfísorba jutott, de az a jelentéktelennek látszó néhány gyermekcipős bűn, amely ke- resztségtől konfirmációig lassan halmozódott életében, a konfirmáció utáni évtized alatt fojtogató szörnyeteggé, lenyűgöző bűnteherré növekedett. Rendes, jó fiú volt ő, naponként imádkozott. De egyszercsak arra eszmélt, hogy szokásos kérő és hálaadó imádságai egyetlen fájdalmas fuldokló, kétségbeesett könyörgéssé zsugorodnak: „Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" — Úgy érzem, hogy szívem minden dobbanása bűneimet számlálja — mondotta ezidőtájt egyik barátjának. S valóban így érezte. Sokszor felsóhajtott ekkor az apostol szavával; „Oh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?" Ha nagyon szerették, akaratlanul is sértődötten zárkózott el a meg nem érdemeltnek vélt szeretet elől. Ha szeretetlenséget tapasztalt, szomorúan gondolt arra, hogy nem is várhat mást. Mindennel önmagát gyötörte és minden bűnös voltát jutatta eszébe... Jobb lenne a halál, mint ez az „élet" — súgta ellenállhatatlanul valami sötét, titokzatos hatalmasság a lelkében. De mégis arra gondolt, hogy még borzalmasabb sorsot várhat a halál után, ha így marad. Egyet azonban meggyőződéssel tudott. Hogy az a Jézus, akivel az iránta való minden tisztelet és szeretet ellenére sincs élő, valóságos közössége, — tudna segíteni. De hogyan?! Az a tudás csak növelte tikkadt lelkének a szomját. Nyomorúságának a mélypontján volt. # — Bízzál, testvérem! Megbocsáttattak a te bűneid. Az Úr Jézus szent nevében és vérében hirdetem minden bűnödnek a bocsánatát! — hallotta szerető ajkakról a feloldozást... Egy ideig semmi különöset nem tapasztalt, csak egyszerűen tudomásul vette tényként a feloldozást. Hitte, magáért az Igéért! De egyszerre csak valami túláradó öröm kerítette hatalmába. És ebben az örömben egy egészen különös ajándékot kapott előszörre. Soha nem gondolt erre azelőtt. Lelki szemeivel megjelent előtte egész eddigi életútja meg- kereszteltetésétől mindeddig. Arra gondolt, hogy még mielőtt az ő gyermeklábai reáléptek volna a bűnnek arra a később oly gyötrelmessé vált útjára, Valaki már „előbb" szerette őt. Valaki már előbb nevén hívta. Tehát akkor mindaz, ami a Golgotán történt, személyesen az övé lett, néki felajánltatott, reáalkalmaztatott, még mielőtt ő minden bűnét megbánva irgalomért esdekelt volna! „Elébe jött az Úr!..." Csak az fájt neki, hogy miért nem lett valósággal az övé ez már konfirmációja idején? Vájjon rájta kívül ki a felelős még ezért.. .?! De azután István elindult egy új életben. Eddig nem tudott gyakorlatilag mit kezdeni a Szentlélekkel. Most már tudta, hogy mindezt keresztsé- gétől fogva a Lélek művelte benne. Ekkor volt neki az első pünkösdje. És e Lélek által kiáltotta: Abbá, Atyáin! —£7 — 24
