Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
vannak a férfiak? Hol van az ifjúság? Már két éve dolgozik itt minden látható eredmény nélkül. Az igének nem volt ereje, hogy ezt a halott gyülekezetét felébressze? Hiába prédikált teljes odaadással, üres maradt a templom. Rajta múlt? Tán nem az Isten akarata volt, hogy ennek a gyülekezetnek meghívását elfogadta? Semmi áldás nem látszott a munkája nyomán. Súlyos gondolatai fárasztó teherként nehezedtek rá, amikor a kezdő ének után, elindult az oltár felé. „Istenem add valami kicsi jelét annak, hogy nem veted el a munkámat, — könyörgött — látod Uram, nem bírom tovább“. Az oltárhoz ért. Mi ez itt? Egy kis állatfigura? De most nem volt ideje, hogy közelebbről megnézze. Kezdenie kellett. De az istentisztelet alatt gondolatai mindig visszatértek az oltáron levő csodálatos kis faragáshoz. Kis gida volt, döféshez lehajtott fejjel. Ki tehette ezt vájjon oda és miért?! Hazamenet zsebébe csúsztatta. Meg akarta kérdezni az egyházfit, de elfelejtette. Csak otthon, asztalhoz ültében jutott újra eszébe. Letette az abroszra felesége és kis Hanni elé. — Nicsak, kondás Peti gidája, — kiáltott fel kis Hanni. — Hisz ez a kondás Peti gidája! — Csakugyan? — csodálkozott a lelkész, — Remek munka — monta a papné, kezében forgatva a kis jószágot. — Honnan van ez az állatka? — A templomban találtam az oltáron, de nem tudom elképzelni, hogyan került oda. — Beszélnem kellene azzal a fiúval. — Elmehetek Petiért? — kiáltott kis Hanna, de a papné fejét rázta. — Nyilván az ördögadta szúnyogok jutottak eszébe. — Ne menj — szólt az édesapja' is — ne csináljunk túl nagy dolgot belőle, úgyis ki kell mennem délután a faluvégre, oda közel van a kondáslak. Talán lesz alkalmam beszélni a fiúval. * A szegényes tanyát megülte a vasárnap délutáni csend. Mintha minden kihalt volna. A pap körüljárta az alacsony, nádfedelű épületet. Sehol egy lélek. Már azt hitte, hogy senkit se talál, amikor észrevette, hogy a nagy almafa árnyékában ócska bundán egy fiú alszik. Bicskája és egy szép fafigura feküdt mellette a fűben. Bizonyára kondás Peti. A pap felemelte a félig kész faragást. Hihetetlen, ez az arc egészen a templomi Krisztus-fejre hasonlít. Honnan tudja ez a tizenhárom év körüli gyerek a szenvedő Jézus kifejezését olyan híven visszaadni? Mi rej- tőzhetik ebben a fiúban? ' Megrázta a vállát, hogy felébressze. A fiú álmosan pislogott és szemét dörzsölte. Ahogy felismerte a papot, zavarában elpirult és felugrott. Ügyetlenül hátrasimította a haját. — Édesapám alszik — dadogta — hívjam édesanyámat? A szomszédban van. — Hagyjad csak — felelt a pap, — csak tőled akartam valamit kérdezni. Te tetted az oltárra gidát? — Én — szólt ijedten a fiú. A pap szavára másik kérdés is felötlött benne: vájjon szabad volt ezt tennem? — Miért tetted? — Hát csak úgy. — Peti nem tudta, mit feleljen, hogy a papot magára ne haragítsa. Ez meg nézte a lehajtott szőke fejet. Kis Hanna szavaira gondolt, hogy Peti olyan különösen szerette az ő gidáját. A Krisztus-alakra nézett, amit kezében tartott. Hol van itt az összefüggés. Hirtelen átvillant valami a papon. Egyszerű gondolat. Mint nagy fényesség támadt fel előtte, mely szinte vakította, hogy lehúnyta szemét. Lehetséges lenne? Vájjon nem itt nyílik-e számára keskeny kis résnyire legalább az első ajtó gyülekezete felé? Vájjon nem történt-e itt az a csoda, hogy Isten feleletet adott kérdéseire? — Peti, — szólt- csendesen a pap és gyengéden megérintette a vállát, — Peti, én tudom, te szereted az Ur Jézust, azért tetted. Peti egy idő óta csodálatos módon tiszta lábaira szegezte tekintetét. Szabad-e neki a Megváltót szeretnie? A harangozó azt mondta, hogy szabad. Vájjon haragszik-e a pap? A hangja nem igen mutatja. Óvatos pillantást vetett rá alulról. Nem haragszik, ellenkezőleg: valami várakozásteljes öröm látszott az arcán, ami szinte bátorította, hogy bevallja az igazat. Peti hátratett kézzel ropogtatta az ujjait. Végül, hogy a pap még mindig hallgatott, szinte suttogva megszólalt: — szeretem. De mi történt a pappal? Csak n'em a szemét törölte keze fejével? Bizonyára téved. Hiszen az arca olyan boldog és ragyogó, amilyen már régen, igen régen nem volt. Kézen ragadta Petit és akkor az ő számára is csoda történt, elvitte magával a szép papiakba. Peti nem tudta, a mennyországban jár-e, vagy még a földön. Az ebédlő egyik szép polcán meglátta kis fagidáját és kis Hannival meg az élő kis gidával a kertben játszhatott s megtudta, újból is eljöhet, ahányszor csak kedve tartja. Német-bői fordította és illusztrálta: Schulek Tibomé 23 PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM
