Élő Víz, 1949

1949-május /11. szám

majdnem a földig, — ilyen mélyen, mert a szószéket kell a vállán tartania.

Peti még farigcsált a gidáján, de gondolatai messze jártak, a templom faragványai körül. Ó, ha egyszer ő is megláthatná! Sajnos, ez a számára teljesen lehetetlen.

* '

— ördögadta szúnyogjai! — mondta kis Hanna egy este karjára csapva, amint szüleivel a kertben ültek.

Ettől az estétől kezdve nem volt szabad kondás Petivel játszania. Az napokig várt rá. Végül belenyugodott, hogy Hanna eltűnt az életéből. Mert hogy miatta a kerítése mögött várjon, hogy láthassa, arra nem volt képes. Hát nem kapja meg a gidát, pedig már rég készen van. Kár, de nem lehet rajta változtatni. Peti tovább legelteti a disznait és faragja az állatkáit. De nem, állatok az utóbbi időben nem készültek. Bicskája alól, újra meg újra nehézkes emberalak került ki, mélyen lehajtott fejjel. De amint elnézi kész művét, mindig csak azt mormolja: — Nem, ez nem az igazi. — Nem tudom, hogy néz ki, meg kell néznem. — És a faemberkét beveti kis őszi pásztortüzébe, le se veszi róla a tekintetét, míg el nem hamvad.

*

Egy este Peti a templom előtt áll. Körülnéz. Egyedül van. Szíve a torkában dobog. Mindkét kezével belekapaszkodik a templomajtó kilincsébe. Lassan, nehezen húzza lefelé. Minden erejével rá kell kapaszkodnia. Mégse nyílik. Zárva van. Milyen hosszú előkészület kellett gondolatban, vágyban, amíg Peti a templomajtóig eljutott. És most csukva van. A templom elzrkózott a kis nyomorult, piszkos, kondás Peti elől. Apjának igaza volt, amikor azt mondta: A templom nem nekünk szegényeknek való, hanem a gazdagoknak.

Másnap este megint a templom előtt állt Peti. Zárva volt. De aztán, harmadszorra, sikerült neki.

Az öreg harangozó beharangozta a vasárnapot, s most szokása szerint hallgatagon ült a templom csendjében. Kissé oldalt ült, ahonnan az oltár szép feszületét jól láthatta, mert azt igen szerette.

Peti így nyitva találta a templom nagy vasalt kapuját. Hirtelen besurrant egy oldalsó sötét zugba. Mivel nem látott senkit, egyre merészebb lett. Megkereste, meg is találta az oroszlánt meg a férfit, kinek a szószéket kellett tartania. És még sok mást. De egyszerre mindez mellékessé vált. Egyáltalán nem hatott rá. Amint Peti a templomba belépett, már messzifői meglátott valamit és erről nem tudta levenni a szemét. Ez vonzotta ellenállhatatlanul az oltár felé. Egy nagy kereszt állt itt fából s egy ember volt ráfüggesztve. Petit valósággal megigézte. Hát még ilyet is lehet faragni?

Ki volt ez az ember, aki itt függött? Peti nem tudott elszabadulni előle. Amint elnézte a keresztre feszített arcát, az egész megelevenedett. Sokkal élőbb lett számára, mint bármely más emberarc. összekulcsolta a kezét. Igen, ez az igazi. Ilyennek kell lenni az ember- arcnak. Maga sem tudta, de szegény szívében áhítatos szent szeretet ébredt a kép iránt.

Állt. Időt, helyet felejtve. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Ijedten menekülni akart, de az erősen megfogta.

— Ne félj —- hallotta a harangozó nyugodt, mély hangját. — Eleresztlek, de előbb valami jót szeretnék neked mondani.

Elszállt Peti ijedtsége. A tekintete hirtelen ballábára tévedt, amivel délután tehénpiszokba lépett. Vájjon szabad ilyen lábbal templomba jönni? De most már itt volt. S azt a jót, amit az öreg ember mondani akar, mégis meghallgatja, mielőtt elszalad.

— Először mondd meg ki vagy — nézett rá a harangozó barátságosan.

— Kondás Peti — válaszolta bátortalanul.

— Szívesen jársz templomba?

— Igen, mondta Peti, de azután azt gondolta, hogy hátha ebből baj lesz és gyorsan kijavította. — Nem. —

És ismét menekülni akart.

— Várj már, szólt a harangozó, hiszen tudod, hogy még mondani akarok valamit. Szeretsz egyedül a templomban lenni?

Peti némán bólintott.

— Látod én is szeretek itt lenni. Harangozás után minden szombaton itt vagyok s neked megengedem, hogy idejöhess. Akarod?

Peti felnézett az öregre. Szemébe valahonnan mélyről egy meleg sugár költözött: — Igen — válaszolta, mindig itt leszek.

— Most nem tartlak tovább — a harangozó végigsimított a haján, de Peti lerázta a kezét.

— Isten vele — bökte ki és gyorsan eliszkolt a templomból.

*

Szombaton, amint a harangozó kinyitotta a templomajtót, hogy harangozni menjen, Peti már régen ott állt I a templomudvar kőfala mögött és várt. Arcát, kezét megmosta, a fülére ugyan nem gondolt, de a lábai egészen tiszták voltak. Mire való a templom háta mögött a kis patak.

Alig hallgatott el a harang utolsó kondulása, Peti átszaladt a templom udvarán s eltűnt a templom sötét bejárójában. Egyenesen az oltár felé tartott.

— Az ember, amilyennek lennie kell, mormolta. Szemeit a keresztre feszítettre függesztette, mintha nemcsak a formák szépségét, de mindent, ami kifejezésre jutott benne, magába szeretett volna szívni. — Az Ember. — Suttogta. — De miért ily szomorú? Miért van kereszten? — Szemei elsötétedtek, úgy vele érzett. A harangozó után nézett, aki éppen lejött a lépcsőn és feléje tartott a középen. Barátságosan bólintott Petinek s megszokott helyére ült csendesen. Ahogy a fiú észrevette, hogy nincs mitől tartania, lassan nekibátorodott.

— Ki az az ember? — kérdezte halkan, a keresztre mutatva.

— Isten Fia — felelt az öreg — és miattad függ a kereszten.

— Miattam? — Peti szemébe csodálkozó kérdés sietett.

Az öreg harangozónak csodálatos^ meleg lett a szíve körül.

— Mit szólnál, ha minden szombaton beszélnék neked valamit Isten Fiáról? örülnél?

—- Igen — felelt a fiú, — nagyon örülnék, ha valamit megtudhatnék róla.

Az öreg harangozó lassan beszélni kezdett. Hallgatagon nézték mindketten a keresztet. Nagy sokára hagyták el együtt a templomot.

*

Peti legdrágább kincse a kis gida volt. Egy nap elhatározta, hogy odaajándékozza Isten Fiának. Nem bírtá elviselni, hogy valamit ne adhasson azért a nagy szeretetért, amellyel őt szerette. De a harangozó ne tudjon róla. Senkinek sem szabad tudnia róla.

Egyik szombaton Peti kissé visszamaradt. Előkotorta a sapkájában őrzött gidát és gyorsan az oltárra helyezte, a kereszt lábához. Aztán sietett a harangozó után.

Mikor a pap vasárnap reggel a templomba lépett, súlyos teherként nehezedett rá, hogy megint csak pár öreg nénike ült a padokban. Mindig ugyanazok. Hol

PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM

22