Élő Víz, 1949

1949-május /11. szám

Es a láng szívről-szívre átcsapott...

Ébredések egy örmény leányárvaházban századunk elején

B

UDAPEST ostroma alatt, miközben figyeltem a bombák és lövedékek robbanását, egy könyv került a kezembe. Az egyszerű cím: „Katalin testvér“, nem árult el sokat, de amint belelapoztam, láttam, hogy azok közül a könyvek közül való, amelyeket nehéz letenni, és nem lehet ugyanúgy letenni, ahogy a kezünkbe vettük, mert nyereséget, áldást jelentenek. Stílusa egészen egyszerű. írója a könyv legnagyobb részében átadja a szót annak, akiről ír: az örmény árvák anyjának, Katalin testvérnek. Az ő leveleiből, emlékeiből idéz.

Az ostrom idején a könyv legnagyobb részét lefordítottam. Volt egy kedves kis munkatársam, csak diktálnom kellett, ő írta gépen. Kevés volt a papírunk, nem tudott több példányt írni egyszerre, pedig szeretett volna. Az mondta: majd a szívébe vésődik bele az egyik másolat. És úgy lett. De mindezt csak bevezetőben mondtam el. Én szintén át akarom adni a szót Katalin testvérnek. Hadd beszéljen nekünk munkájáról, árva leányairól és azokról a csodákról, amiket Isten Lelke közöttük véghezvitt.

Huszonöt esztendős missziói szolgálata alatt ötször élt át csodálatos pünkösdi időket. Szólaljon meg most és beszéljen nekünk ezekről a tapasztalatairól. Mondja el, hogyan lehet az ébredés kiinduló pontja egy hit engedelmességéből fakadó cselekedet, vagy egy Krisztusnak' átadott élet példája. *

Amikor legnagyobb a szükség.

A háború okozta nyomorúság mindig nagyobb lett. Közeledett a tél és üres volt az árvaház kamrája. Nem volt pénzünk, nem tudtunk beszerezni semmit. Hiába vártuk nap-nap után a postát. Örmény híveink közül többen felajánlották segítségüket, hogy a gyermekek egy részét magukhoz veszik. Végül csak huszonkettő maradt otthon, a legnagyobbak, akik segíteni is tudtak a ház körül. Kis csapatunkat naponta összegyűjtöttük és együtt könyörögtünk. De szeptember vége volt, s még mindig hiába vártuk a segítséget. Leányaink már belefáradtak a könyörgésbe. Biztattam őket: „imádkozzanak csak tovább!" Isten parancsa nem az, hogy „restüljetek meg a könyörgésben!" —, hanem hogy „szüntelen imádkozzatok!" De éreztem, hogy a bizo- dalmas könyörgésnek vége. Hiszen még gyermekek voltak a hitben.

Az volt a legnehezebb, amikor kihelyezett gyermekeink kopogtattak az ajtón: „Mikor jöhetünk haza?" — „Semmink sincsen!" — feleltem szomorúan* é könnyes szemmel mentek el. De újra megjelentek, hatosával, nyolcasával, tízesével. Egy darab kenyérrel beérik, csak megint otthon lehessenek. Mit tehettem egyebet, október közepén, bizalmamat egyedül Istenbe vetve, hiszen pénzre még nem volt semmi kilátás — azt mondtam nekik: „Gyerekek, november elsejéig várjatok, de akkor hazajöhettek!" Oh, micsoda ujjongásba törtek ki. De amikor munkatársaim meghallották, hogy mit ígértem, elhalmoztak szemrehányásokkal: „Hogy mondhattál

ilyet? Hát szabad ilyen ígéreteket tenni? Mihez kezdesz, ha addig sem kapunk semmit." (A háború a pénz átutalása elé leküzdhetetlen akadályokat gördített.) Csak azt felelhettem: „Hagyjatok, nem tehettem másként. Megesett a szívem azokon a gyermekeken. Hiszen nap-nap után bezörgettek. Tudom, hogy a mi Istenünk irgalmas." Kis örmény szakácsnőm egészen kikelt magából, amikor tudomására jutott a dolog. „Gyere csak le velem a pincébe, akkor majd meglátod, mink van!" Sajnos, nagyon is jól tudtam, hogy semmink nincsen. Tizennégy napig egyebet sem hallottam, mint szemrehányásokat.

A hazavágyó gyerekek pedig számolgatták, hányat alusznak még október végéig. Végre felvirradt október utolsó napja. A pénztár változatlanul üres volt. Oh, hogy vádolt a többiek tekintete, igazi vesz- szőfutás volt. Ott ültünk szerény vacsoránk mellett, de senki se akart hozzányúlni. „Hogyan menne le az ember torkán a falat" — sóhajtott a kis szakácsnő, — „amikor holnap jön az a rengeteg gyerek, és üres minden." Egyedül Mária testvér és én kanalaztunk, de olyan viharos volt a hangulat, hogy senki sem szólt egy szót sem. Még az asztalnál ültünk, amikor egy fiúcska kopogtatott be levéllel a kezében. Rövid üzenet volt benne. „Sürgönyileg pénzt utaltak át Péniel részére. Azonnal átvehető."

Természetesen egy percig sem késtem. Az Ür levette vállunkról a terhet. Volt aztán ujjongás, hálaadás! A lányok sírtak örömükben és szégyenkeztek. Én pedig egész éjjel nem tudtam aludni, mert újra megláttam, hogy Isten azt akarja, ne restüljünk meg a könyörgésben. Álljunk ajtaja előtt kitartóan, mint a koldusok, és ne engedjük magunkat elkergetni, míg el nem nyertük a diadalt.

Másnap reggel már öt óra előtt odaértek a ház elé az első gyermekek. Nem tudom én azt elmondani, milyen örömmel fogadtam, őket. Hiszen nincs dicsőségesebb, mint amikor így betölt bennünket Isten megtapasztalása. Tíz órára már minden gyerek együtt volt, és ragyogott a boldogságtól, hogy újra otthon lehet, „Egy tányér levessel is beérjük!" — könyörögtek. — „Csak ne küldj el bennünket soha többet!"

Ez a tapasztalat újabb nagyobb ébredés kiindulópontja lett árvaházunkban. Felejthetetlen dolgokat éltünk át gyermekeink között.

A tűz vidékre is átcsapott. Meghívtuk a környező falvak népét. Az árvaházban adtunk nékik szállást. Nagyon igénytelenek voltak, még ágyat sem kértek. Beérték azzal, hogy ott lehetnek és; hallgathatják Isten igéjét. Volt egy összejövetel, melyen az Ige úgy felgyújtotta a szíveket, hogy bizonyságtevőnek abba kellett hagynia a beszédét, mert még az összejövetel alatt elkezdtek egymástól bocsánatot kérni a jelenlevők. Az örökkévalóság olyan érezhetően közelhajolt hozzánk, hogy minden rendezetlen dolgot sürgősen el kellett rendezni, hiszen a halál nem változtat meg bennünket. Egyetlen üdvözítőnk Jézus. Oh, mit jelent, hogyha egy lélek bizonyossá lesz a felől, hogy bűneit eltörölte Jézus vére, a régiek elmúltak, és semmivé foszlik minden nyomorúság, mert Jézus vére mindent elvégezett! Gyakran mennyei békesség töltött be és örömkönnyek szöktek a szemembe, amikor emberi lelkek megragadták ezt az üdvösséget és térdrehullva adtak hálát Istennek ajkukon a hit bizonyosságával: „Most már örömmel megyek a halálba!"

Milyen hála töltött be, amikor gyermekeim között is tanúja lehettem annak, hogyan munkálkoPÜNKÖSDI EVANGÉLIUM

14