Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
dik szívükben Isten Lelke. Benső életük ugyan nagyon különböző volt. Egyesek célegyenest siettek előre, megértették, hogy nem lehet se jobbra, se balra tekinteni, egyedül a célra. Ugyanazt az igét hallgatták mindannyian, mégis más fokon álltak lelkileg. Egyik leányunk, Vardanus, tizenhárom éves korában került az árvaházba nagybetegen, rongyokban. Kezdettől fogva figyelmes hallgatója volt Isten igéjének, és egyszerű, gyermeki módon adta oda az Úrnak a szívét. Megváltójának akart élni mindhalálig. Nem volt valami tehetséges, de mivel különben sok örömet szerzett, elhatároztuk, hogy kiképeztetjük tanítónőnek. Hiszen nagy szükség volt tanítónőkre, akiket falura küldhetünk. Fontosnak tartottuk, hogy híveink megtanuljanak olvasni, és maguk is olvashassák Bibliájukat. így került Vardanus a képzőbe. De oda más fiatal leányok is jártak a városból és azoknak sok mindenük volt, amit a szegény árva nem ismert. Kívánságok ébredtek fel a szívében. Hol ezzel, hol azzal állt elő, de én nem teljesíthettem a kívánságait, mert az árvaházban nem lehetett különbséget tenni. Azt feleltem neki: „Gyermekem, nem elég nagy kiváltság, hogy tanulhatsz?" De a kisleány sokat sírt. Egyszer azt mondta: „Te nem is tudod, mi van a fiatalok szivében!" Akkoriban nagyon aggódtam érte, ha ő maga nem is sejtette, milyen veszedelemben forgott. Véget értek az iskolaévek. A képesítő után egy kis búcsúünnepélyt rendeztek a növendékek: „Úgy-e a/, ünnepélyre én is kapok új ruhát?" — kérte. „Meglesz az új ruha, kisleányom." Többször kaptunk egy üzletből anyagokat ajándékba. Ilyen anyagból varrattuk meg Vardanus új ruháját. Vasárnaponként mindig azt vette fel. De lelkileg visszaesett a képzős évek alatt, eltűnt a régi, kedves gyermek, így telt el körülbelül két esztendő. Akkor következett a megpróbáltatás ideje. Az örmény keresztyénekre halál várt. És egyszerre csak észrevettük, hogy Vardanus szívében változás megy végbe. Olyan kicsiny és alázatos lett! Eltűnt a tanítónő, aki többre tartja magát társainál. Minden munkát szívesen végzett. — Egyik nap behozta minden ruháját a szobámba és néhányat kiválasztott közülük: „Ezekre szükségem van, de a többit tedd el, jó lesz másnak." „Hiszen a képesítői ruhád is itt van! Azzal mitévő legyek?" — kérdeztem. „Tedd el, látni sem akarom többé! Abban a ruhában annyit vétkeztem! Annyit hódoltam a hiúságnak!" Hosszú-hosszú ideig őriztem azt a ruhát, mint Isten irgalmasságának jelét. Mindig annyi mondanivalója volt, ha ránéztem. Vardanus aztán alkalmat kért arra, hogy szólhasson a gyermekekhez. Szívreható volt, amit mondott. Egyszerűen, takargatás, szépftgetés nélkül beismerte, mennyi botránkozást okozott a felületességével, lustaságával. „Ugy-e ti láttatok mindent? Láttátok, hogyan használom tükörnek a szobám ablakát, mennyire a hiúság rabja vagyok. Isten gyermekei közé számítottam, de nem voltam az. Kérlek benneteket, ne kövessétek Vardanus példáját!" Amit ez a bizonyságtétel és ez az élet azután elvégzett a többiek szívében, az olyan nagy dolog, hogy ma is csak áldani tudom érte az Urat. Nyugodtam elmondhatta volna már: „Kövessétek Vardanus példáját!" Egyre mélyebbre jutott a lelki életben. Minden gondolatát a szolgálat töltötte be. Jobb segítséget nem is kívánhattam volna, mint amikor ő ügyelt fel a gyermekekre. A legkisebb dolgokban is hűséges volt. Mindenütt észre lehetett venni a haKihelyezeit gyermekeink kopogtattak az ajtón: Miko, jöhetünk haza? (Pataj Mihály fametszete.) tását. Mennyit dolgozott az alatt a rövid idő alatt, amit még ajándékba kapott. „Lehet, hogy nem élek sokáig", — mondta egyszer januárban. Februárban már ágynak esett. Az orvos kiütéses tífuszt állapított meg. Mindent elkövetett, hogy életben tartsa. De Vardanus már hazafelé sietett, gondolatai már nem ezzel a világgal foglalkoztak. Legtöbbször imádkozva feküdt betegágyán. „Növendékeim megtéréséért esedezem. Nagyon rövid az életem, de már régen kérem az Urat: Add, hogy a halálom is gyümölcsöt teremjen a Te számodra!" Áldott órákat éltem át betegágya mellett. Mindig csak Istennel és a mások leikével törődött. Nagyon nehezemre esett az a gondolat, hogy el kell veszítenem ezt a kedves gyermeket. Isten e mellett a betegágy mellett ez által a neki teljesen átadott élet által engem is mélyebb bűnbánatra vezetett. Lázálmában mindig a ruháiért könyörgött, öltözni, menni akart: „Várnak a szegényeim!" Egyik nap kora reggel hivatott: „Ma nagy ünnepem van. A Megváltó olyan sok mindent mondott nekem, és az a kérésem, hogy akik imádkozni tudnak, imádkozzanak. Azt szeretném, ha három dologért könyörögnének: először, hogy Jézus mentse meg mind a mi gyermekeinket, másodszor, hogy a nagy'leányaink szeretetben és egyetértésben szolgáljanak, és aztán azért, hogy a törökök ne vegyék 15 PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM J
