Élő Víz, 1948
1948-március / 6.szám
Mit kapott a gyülekezet az evangélizációban ? Néhány héttel ezelőtt testvéri közösségben voltunk együtt. Az evangélizáció ügye is szóbakarült. Valaki, — akinek gyülekezetében az akkor folyó beszélgetésig még nem volt evangélizáció, — így szólt: „Azt mondjátok meg nekem, mi eredménye volt*az evangélizáció- nak a ti gyülekezetetekben, helyesebben mit kapott a ti gyülekezetetek az evangélizációban?“ A kérdezőtestvér biztatást várt a felelet-adótól abból a célból, hogy ő is jó reménységgel tudjon gyülekezetébe evan- gélizációt kérni. Akkor — az idő rövidsége miatt, — a feltett kérdésre nem tudtam a magam megtapasztalásából mindent elmondani. Hadd feleljek a kérdező- testvérnek és talán még sokaknak e sorokban. Gyülekezetünk, — amelyben keressük az evangélizáció gyümölcseit — egy 80.000 lakosú, nagy ipari és kereskedő városban élő majdnem 1000 családból álló 2400 lelkes egyházközség. Ez a 2400 evangélikus lélek a nagykiterjedésű város — a két vége egymástól mintegy S km-re van — kb. 30 négyzetkilométernyi területén szétszóródva él, több mint 70.000 róm. kah. és 5000 református vallású lakos között. Ebhez a nagyvárosi gyülekezethez tartozik még 140—150 szórványgyülekezet, amelyekben mintegy 500 családban 1400—1500 lélek él teljes szétszóródottságban 2000 négyzetkilométernyi területen, az anyagyülekezettől sokszor 30—40 km. távolságba!# A gyülekezetnek az evangélizációval tulajdonképpen négy vonalon volt és van találkozása: 1. magában az anyagyülekezetben folyt evein gélizációk révén (1941-ben és 1944-ben volt 1—1 hetes evangélizáció és 1943-ban háromnapos utóevangélizáció; — 2. a különböző nyári konferenciák kapcsán (elsősorban Gyenesdiásról vau szó, ahová a gyülekezetből eddig mintegy 140 lélek ment el); 3. pár szórványifjúnál és leánynál a népfőiskolák útján és végül 4. a gyülekezet igehirdetői révén a rendes vasárnapi istentiszteleteken és gyülekezeti bibliaórákon állandóan hangzó ébresztő-igehirdetések folytán. Amit a gyülekezet ezekben az evangélizációkban kapott, az nem volt azonnal látható és kézzelfogható. Vagyis az evangélizáció nem úgy jelentkezett a gyüle*- kezet életében, mint valami csodaszer, amely minden rosszat egyik napról a másikra jóvátett, a meglévő jót pedig kiteljesedésre vitte, hanem az eredmény Tassán, fokozatosan mutatkozott meg. Az első evangélizá- ciónak például, — amelynek látogatottsága pedig nagy volt, — alig-alig volt felmérhető eredménye, legfeljebb annyi, hogy 5—10 lélekkel több járt a már előbb is meglevő gyülekezeti bibliaórára. De most utólag egyre inkább kitűnik, hogy az akkor nem látható eredmények ellenére is, Isten Szentlelke az elvetett mag nyomán, a lelkekben, szem-nem-látta mélységekben akkor is dolgozott, amikor arra nem számítottunk és idő múltával a szem számára is többé-kevésbbé láthatóvá tette az evangélizáció gyümölcseit. Nyilvánvalóan megtapasztaltuk az igét: „ ... a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sell tudja miképpen. Mert magától terem a föld először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban“ (Márk 4, 27—28). Az evangélizációk gyümölcseképpen a gyülekezet mindenekelőtt nagy irányváltozáson ment keresztül: a hagyományos egyháziaskodás morális-liberális útja helyett a megújhodás útjára lépett. A szó igazi értelmében vett Egyház: a kibívottak -gyülekezete akart lenni. Természetesen ez az irányváltozás sem egyszerre történt, hanem fokozatosan, szinte nyomon kísérhető mozzanatokkal. A megújhodás felé az első lépés az volt, hogy az evangélizációkban hangzó igehirdetéseket mind többen tudták elfogadni Isten akaratának megfelelő igehirdetéseknek. Ezek az igehirdetések ugyanis újak voltak, mert nem voltak langymeleg erkölcsprédikációk, sem szép szónoklatok, sem hasznos tanácsadások az élet gondjaiba belefáradt emberek számára, sőt még csak nem is „elmélkedések“ voltak „mólyenszántó gondolatokkal“, hanem az élő Isten evangéliumának továbbadása, melyen keresztül a bűn és halál világában élő ember számára az Isten Krisztus által életet és üdvösséget kínált. Az evangélizációkban hangzó igehirdetések a szívekbe és vesékbe hatoltak, a bűn álmából felráztak és szabadulást kínáltak. Egyre többen voltak, akik ezeket az „újfajta“ igehirdetéseket nem merték „túlzásnak“, „szektáskodásnak“ vagy éppen „rajongásnak“ minősíteni, hanem rádöbbentek arra, hogy „ők ugyan másfajta vallásos nevelést kaptak“, de mindjobban látják, hogy a most hangzó igehirdetés az igehirdetés, melyben Isten ítél és kegyelmez, üdvösséget vagy kárhozatot ad. A következő lépés, amely az irányváltozást siettette, az volt, hogy azok, akik a evangélizációban hangzó igehirdetéseket a tiszta evangélium hirdetésének fogadták el és életüket a hangzott ige mérlegére merték helyezni, a megmérettetés után egyre nágyobbfokú elégedetlenséget éreztek egyrészt önmaguk iránt, másrészt magával a gyülekezettel, annak irányával és „levegőjével“ szemben. Ez az elégedetlenség az Isten színe elé került ember azon megvilágosodásából fakadt, hogy ő mindenestül fogva bűnös és egyebet, mint kárhozatot, nem érdemel. Azok az emberek, akik eddig csak „emberi gyengeségeiket“ vagy „gyarlóságaikat“ voltak hajlandók elismerni, most bűnbánattal vallották: „Egyedül te ellened fékeztem és cselekedtem azt. ami gonosz a te szemeid előtt“ (Zsolt. 51, 6). Ez a felismerés azért volt nagy dolog, mert a gyülekezetnek sok, közismerten „jó“ tasrja vol, akik „jó“ templombajárók, „jó“ adakozók, „jó“ presbiterek, „jó“ családapák és családanyák, sőt még „jó“ bibliaórára-járók is voltak. De azért is jelentős volt ez az elégedetlenségi érzés, amely a bűnbánóiig fokozódott, mert maga a gyülekezet is ú. n. ..jó gyülekezetvolt. ahol a lelkipásztori munka évtizedeken keresztül rendesen folyt, a szegényekkel mindig törődtök, sőt az evansrélizáeió előtti években több bibliaóra is rendszeresen működött. A gyülekezetnek a város felé is jó neve volt, nagy összeköttetésekkel rendelkező lelkészein, magas városi állásokat betöltő presbiterein, továbbá esyik-másik neves szerve által történt „rendezésein“ (amelyre az egész város társadalma felfigyelt) keresztül. Ennek a jó gyülekezetnek „jőtágjai“ az evangélizációk (sőt azt megelőző rendszeresen folyó' bibliaórák) következtében egyszercsak arra döbbentek rá, hogy amit ők eddig egyéni, családi és gyülekezeti vonatkozásban hitéletnek neveztek, azt nagyobb részt inkább csak langymeleg ,,vallásosság“ volt vagy még inkább ú. n. „kultúrprotestdntizmusamelyben bennélő evangélikusokat valaki így jellemezte: „keveset hisztek, sokat protestáltok“. (Az igazság kedvéért, — mint már erre az előbbiekben is céloztam — meg kell említenem hogy már az evangélizációk előtt is voltak törekvések, amelyek a gyülekezet irányát igyekeztek megváltoz4 ÉLŐ VÍZ
