Élő Víz, 1948

1948-december / 25. szám

zik is tovább a szolgálatot, inkább csak gépiesen s nem Krisztus szerelmétől szorongatva. A testvéri szeretet is meghidegül. Pártoskodás, ki­csinyesség, irigykedés, pletyka, rágalmazás lép a min­dent elhordozó szeretet helyébe. Talán nem jutottunk még egészen eddig, de mit szólnánk hozzá, ha valaki most mondaná rólunk, keresztyénekről, egy imaközös­ség vagy gyülekezet tagjairól: nézzétek, mennyire sze­retik egymást! — Szörnyű gúnynak tartanánk. Mert jól tudjuk, hogy nem igaz. Pedig a Krisztus népének ez volt mindig a kétségtelen ismertető jele. S ennek a hiá­nya félreérthetetlenül az alvás jele. Az elveszettek iránti szeretet is meghidegül. Csiná­lunk mindenfélét. Szervezzük a gyülekezetét, gondoz- gatjuk a meglévőket. Csak az elveszetteket nem keres­sük. Csak a kárhozat felé menetelő lelkeket nem ragad­juk meg. Evangélizációt is rendezünk, de csak mi me­gyünk rá. A hitetleneket, a közönyösöket, az istentaga­dókat, az ördög sok szerencsétlen megvakitottját nem hívogatjuk. 4. Az alvó felébredtek egészen hamis világba álmod­ják bele magukat. Ez is együtt jár az alvással. A beteg ember mindig egészségesnek álmodja magát, a rokkant épnek, ’munka­bírónak és kenyérkeresőnek. Álmában a rab mindig sza­badon jár s az éhező terített asztal mellett lakomázik. így van az alvó felébredttel is. Már mindenki régen látja róla, hogy elszakadt Istentől, de őneki mégcsak lelkiismereti gátlásai sincsenek, mert hívőnek, Istennel megbékéltnek, az üdvösség örökösének álmodja magát. Ez a felébredtek alvásának a legszörnyűbb veszedelme. Nem veszik észre, hogy már újra befonta őket a sátán, hogy újra ott sodródnak a széles út áradatával a vesze­delem felé, mert beleálmodják magukat egy egészen ha­mis világba. Hány magát felébredtnek tartó ember csak képzeli, hogy rendben van minden. Valójában olyan, mint az alvajáró. Régi beidegzettségből még tud né­hány biztosnak látszó lépést tenni, de mindig a vesze­delem szélén jár. Rettenetes dolog a csalóka álomból való ébredés. A betegnek még sajgóbb a sebe, a bénának még gyötrőbb a esonkasága. Amikor a terített asztal csak álom volt, akkor nagyon maró az éhség. A szabadság álomképei után nagyon kemény a börtönpriccs és sokkal szűkebb «a börtöncella. így járnak az alvó felébredtek is. A kár­hozat azoknak lesz a leggyötrőbb, akik az üdvösséget is megízlelték már és akik abban a hiszemben éltek, hogy szabad bejutásuk van Jézus örök országába. Áll- nak-e vájjon az utolsó ítéletkor Jézus elé meglepettebb emberek azoknál, akik azt mondják: „Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e és nem a te neved­ben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok ha­talmas dolgokat a te nevedben?“ Mindez csak képzelet és álom volt, aminek a színes felhőit egy-kettőre szét­tépi Jézus kijózanító, későn ébresztő válasza: „Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők.“ (Máté 7: 22—23.) Tedd hamar vizsgálat tárgyává egész Istenhez való viszonyod: vájjon a valóság talaján jársz-e, vagy pe­dig egy képzelt világba álmodod bele magad. Ne elégedj me’g* képzelt hittel és álmodott üdvösséggel! Ne várj arra a kései szörnyű ébredésre! Serkenj fel, aki alu- szol és felragyog tenéked a Krisztus! A valóságos Krisztus! 5. Amikor a felébredtek elalszanak, akkor kialszik az ébredés tüze. Az ébredéshez mindig éber őrállók kellenek. Olya­nok, akik figyelmeztetnek a közeledő veszélyre. Ilyen szolgálatra kiket állítana be Isten, ha nem a felébred- teket? De vájjon be tudják-e tölteni ezt a hivatásukat az alvó felébredtek? A felébredtek alvásából mindig az egész népre származik veszedelem. Ézsaiás ajkával pa­naszolja Isten ezt a veszedelmet igen keserűen az ő né­pének nyomorult sorsán bánkódva: „Örállói vakok mindnyájan, mit sem tudnak, mindnyájan néma ebek, nem tudnak ugatni; álmodok, heverők, szunnyadni sze­retők“ (Ézsaiás 56: 10). Hogy ébredhetne halálos álmá­ból ot!t a nép, ahol a felébredtek is álmodok, heverők, szunnyadni szeretők. Néma ebek, akik nem tudnak ugatni?! Az ébredéshez mindig Krisztusról való élő bizony­ságtétel szükséges. Az élő bizonyságtételhez pedig Krisz­tus iránti forró szeretet kell. Az ember mindig arról tud beszélni, akit nagyon szeret. Aki szereti a hivatá­sát. az mindig arról beszél. Aki az állatait szereti, az mindig azokról beszél. A gyermekét szerető anya örök­ké azokról újságol mindenkinek. Aki Krisztusnak a megragadott ja, boldog, hálás alattvalója, az Uráról nem tud eleget beszélni. Alkalmas és alkalmatlan időben Krisztusról tesz bizonyságot. Az alvó felébredtben ki­hűl Ura iránti szeretető, elhal ajkán a bizonyságtétel és kialszik az ébredés tüzet. Lobog e a te gyülekezetedben az ébredés tüze? Ha nem, akkor ott is alszanak a felébredtek. Beteglátogató Első kórházi látogatásomkor embe­rileg meglehetősen tanácstalan voltam. Arra kértem az Urat, hogy ne az én akaratom legyen meg. hanem az övé. Mindjárt az első alkalommal megpró­báltatásban volt részem, ugyanis ci­gányok közé kerültem. Ezek, miután kérdésükre megtudták, hogy nem ke­rül pénzbe a dolog, érdeklődéssel hall­gatták szaraimat. Beszélgetés közben egyikük például az iránt érdeklődött, hogy hogyan lehet bünbocsánatot kap­uit Igyekeztem úgy vezetni a beszéd fonalát, hogy Krisztus legyen a kö­zéppontban. Búcsúzáskor megígérték, hogy közeli hazatértük után felkere­sik majd a falujukbeli közösséget. Érdekes, hogy akik a Krisztuséi, ha­mar meg kell, hogy ismerjék egytnást, tapasztalatai •/.'! megszólalnak. Az egyik kórterem­ben misszióslapokat osztogattam Egy idős férfi nemigen akarta elvenni, mi­re valaki átszólt neki a másik sarok­ból: „Maga talán nem szeret Jézusról hallani? Mert én igen!“ Ez megütötte a fülemet. „Nos hát akkor mi a véle­ménye a bácsinak Krisztusról?“ — kérdeztem tőle. ..Hát az, hogy Ő az én Megváltóm, s'a bűneimből megszaba­dított.“ „Akkor jó“ — feleltem. „Mert nekem is.“ Néhányszor szektásnak néztek■ Egy asszony például mereven elutasította a kínált iratokat. Megjegyeztem va­lami olyasfélét, hogy Krisztus az el­veszettekért jött, de nem mindenki tartja magát elveszettnek. Ezzel az aj­tó felé tartottam, az asszony azonban visszahívott. Megtudta, hogy nem va­gyok szektás, s megvett néhány füze­tet. Máskor egy egyetemista barátotrr- mal együtt mentem szolgálni. Az egyik kórteremben rövid, de élénk beszélge­tésre került sor. „Maguk ugye hívők?“ — kérdezte kissé ingerülten egy férfi, aki nem fogadta el a misszióslapot. „Azok vagyunk“ — feleltük. „No. ma­guk elhagyták a vallásukat, s csinál­tak maguknak egy másikat“ — fakadt ki ellenünk S talán magyarázásunkra sem hitte el, hogy nem úgy értettük a hívöséget. Ez a férfi különben egy­két hét múlva nem szólt semmit, ha­nem csendben elvette a traktátust, s bizonyára el is olvasta. Volt egy megdöbbentő eset, mely arra mutat, hogy a kegyelmi idő le­járhat, s korántsem biztos, hogy az élet utolsó napjaiban bárki megtérhet. ÉLŐ VÍZ 3

Next

/
Thumbnails
Contents