Élő Víz, 1948
1948-október / 22. szám
maga ne időzzék csendben imádkozva Isten előtt. Amikor annyi munkája volt, hogy nem tudta, miként fogja elvégezni, két órával is korábban kelt fel az imádkozás idejének a megnyújtására és csak azután fogott munkához. MI LUTHERÁNUSOK azt gondoljuk, hogy kevés imádkozással is boldogulunk. Azért ritkán vonulunk be a belső szobánkba, hogy ott titkon, zavartalan csendességben társalogjunk az Űrral Legtöbbünknek nincs is ilyen csendes helyünk. Időnk sincs rá ideges tempójú elfoglaltságunk közepette Nagy sietve elmondunk egy- egy betanult mondatot, Isten felé indítunk egy-egy imádságos sóhajt. Megmerevedett térdeink igen ritkán hajolnak meg a kegyelem trónusa előtt. A magunk üdvösségét kevés imádsággal is rendben levőnek gondoljuk, mások lelkének a nyomorúsága pedig nem nehezedik ránk annyira, hogy imádságos harcot folytassunk értük Isten színe előtt. Ügy gondolkozunk, hogy Isten ismeri a mi szükségünket, hogyha nem is beszélünk arról olyan sokat, megmenti a kárhozattól mindazokat, akiket akar, ha mi nem is erőltetjük meg magunkat az érettük való imádságban Ideges sietségünk és lelki lustaságunk leplezésére szép igazolásokat találunk ki, és elfelejtjük Jakab apostol szavait: „Nincsen semmitek, mert nem kéritek.“ A magunk lelke sínyli és Isten országának az ügye szenvedi azt, hogy mi ebben a vonatkozásban is olyan messzire estünk a reformátorunktól LUTHER éberen vigyázott arra, hogy megőrizze a hitet és a jó lelkiismeretet. A Szentlélek figyelmeztette a legkisebb bűnére és érzékeny lelkiismerete rögtön megalázkodott ez előtt a feddés előtt. A meglátott vétkeinek a megváltására gyakran felkereste gyóntató atyját, Staupitzot, majd később Bugenhagen Jánost, vagy másokat, hogy magángyónásban rakja le a szívére nehezedő bűnterheket és Jézus Krisztus áldozatáért feláldozást, ill. bocsánatot kapjon a vétkeire. Úrvacsorához az egyes kivételes esetektől eltekintve nem mert járulni magángyónás és a bűneiből való személyes fel- oldozás nélkül. Amikor az ördög, a világ és a saját teste kísértették és általános bűnössége miatt kétségbeesésbe és reménytelenségbe akarták vinni, Luther mindig a testvéri segítséghez folyamodott, ami a gyónásban volt hozzá a legközelebb. Luther mindig olyan erötelen hívőnek érezte magát, akinek Isten minden kegyelmi eszközére szüksége van ahhoz, hogy meg tudja őrizni hitét. MI LUTHERÁNUSOK már sokkal kevesebbet törődünk lelkiismeretünk tisztaságával. Az üdvösségünk reményét is csak olyan nagy általánosságban alapítjuk a Krisztus keresztjére Legfeljebb bánjuk a bűneinket és arra már nem is gondolunk, hogy személyes bűnvallásban tárjuk fel lelkiismeretünk sebeit és Jézus Krisztus vérének az örömüzenetét kívánjuk, ami a feláldozásban hangzik hozzánk. A mi büszke természetünk semmiképpen nem akar odaalázkodni, hogy elrontott és beszennyezett múltját igazán feltárja. Sokkal könnyebb nagy általánosságban vallanunk bűnösnek magunkat és ígérnünk a bűnbocsánatban való hitet. Ennek a nagy általánosságnak aztán az a következménye, hogy régi bűnök tovább tenyésznek a szívünkben s a megsértett felebaráttól való bocsánatkérés, a haragos testvérrel való kibékülés és az okozott kár jóvátételére való hajlandóság nélkül is jó keresztyéneknek képzeljük magunkat. Pedig a Szentlélek indított bennünket erre, csakhogy mi hallatlanná tettük á Lélek szavát a mai megüresedett lutheránizmusra hagyatkozva, amely szerint az ilyen bűnvallás és bocsánatkérés egyáltalán nem szükséges. Elfelejtettük, hogy ezáltal megszomorítjuk a Szentleiket, aki nem hajlandó tisztátalan szívben lakozni. Űrvacsorához is úgy járultunk, hogy nem tisztítottuk meg a lelkiismeretünket, azért nem is táplált bennünket az örökéletre. Mi már sokkal erősebbnek tartjuk magunkat a hitben, mint amilyen a reformátorunk volt Egy kis sajnálkozással gondolunk azokra a „gyengék Hűekre“, akiknek arra is szükségük van, hogy megváltják a bűneiket és személy szerint hirdetett feloldo- zásban vegyék a bűneik bocsánatát. Mi már Krisztusnak olyan erős harcosai vagyunk, hogy a háromszoros ellenség: az ördög, a világ és a saját testünk legyőzéséhez nincs szükségünk Istennek minden felkínált fegyverére LUTHER Isten igéjét igazán és leplezés nélkül hirdette. A bűnt nevén nevezte és felfedte nemcsak durva formájában, hanem a legfinomabb alakjában is. A hallgatóit nem hagyta kétségben a felöl, hogy a bűnük egyenest a kárhozatra viszi őket, ha meg nem térnek, legyenek bármilyen vallásosak, köztiszteletben állók és elismertek emberek szemében. A megtéröknek viszont olyan biztató erővel hirdette a bűnbocsánatot Krisztus keresztjéért, hogy a legnyomorultabb bűnös is hitre bátorodott annak a hallásakor Luther prédikációja senkit nem hagyott bizonytalanságban a felől, hogy merre vezet az üdvösség útja. Olyan egyszerűen világította meg, hogy a leg tanulatlanabb és a legegyügyűbb hallgatója is megérthette. MI LUTHERÁNUS IGEHIDRETÖK nagyon sokszor puha pólyába csomagoljuk az ige kardját, hogy valamiképpen fájdalmat ne okozzon a hallgatóknak. Igyekszünk úgy prédikálni, hogy senki meg ne sértődjék. A lutheránus igehallgatók az olyan igehirdetőt szeretik, aki nagyon ügyesen tudja cirógatni őket hamis békességükben és dicséri őket az ő halott vallásosságukban Ha azután valamelyik igehirdető leplezés nélkül megmondja az igazságot és nem veszi figyelembe, hogy mihez van szokva a hallgatók füle, mindjárt kész a bot- ránkozás. — Gyakori eset, hogy a lutheránus gyülekezet papjának a prédikációja után sem tudja, hogy merre vezet az út a mennyek országába, a bűnös hogyan igazulhat meg és hogyan születhetik újonnan. Sok lutheránus pap nagyon szépen szónokol, általános vallási igazságokat taglalgat, amik azonban mind elszállnak a hallgatók feje felett, mint valami álomba ringató muzsika, amiből végeredményben semmi haszon nincs, mert nem ébreszt és nem vigasztal, nem leplezi a bűnt és nem rettenti meg a lelkiismeretet Ugyanakkor persze Krisztust sem ragyogtatja fel a bűnösök Megváltójaként. Csak még jobban beleringat abba az álomba, amiből csak a pokol füzében lesz kései ébredés. LUTHER Jézus Krisztus szeretetének a megtapasztalásában legyőzhetetlen indítást nyert a felebarát sze- retésére és mentésére. Fáradhatatlan volt az evangélium hirdetésében és a pásztori munkában. De nem volt érzéketlen a felebarát anyagi nyomorúsága iránt sem. Asztalánál mindig volt hely szegény diákok számára s a kamarájának a kulcsát feleségének, Kata asszonynak gyakran el kellett dugnia, hogy a népes család számára is maradjon benne ennivaló. Különben Márton atya mindent elosztogatott a hozzáforduló szegények között. Luthernek a szívére nehezedett a lelkek üdvössége, de nem tudott közönyösen elmenni a testi nyomorúságuk mellett sem. Ezért volt olyan fáradhatatlanul tevékeny élete végéig. Még utolsó napjaiban is másokért való szolgálatban tett hosszú és fárasztó utat és itt is érte utói a. halál. MI LUTHERÁNUSOK pedig kényelmi párnát csinálunk magunknak az „egyedül kegyelemből hit által való megigázulás bibliai tanításából és renyhe tétlenséggel élvezzük a magunk üdvösségét és nem vesszük észre, hogy körülöttünk lelki és testi ínségben szenvednek a felebarátaink. Az ,önmagunk tiszta tanításával betelve még kritizáljuk is azokat a keresztyéneket, akik nálunk sokkal tevékenyebbek Nagyon értünk ahhoz, hogy a nálunknál készségesebb lélekmentőket és áldozatosabb emberbarátokat a kegyelemből való igazság vonaláról való letéréssel és a m^aguk cselekedeteiben 6 ÜLŐ VÍZ
