Élő Víz, 1947

1947-augusztus / 11. szám

ISTEN ELLEN! Minden félig-meddig iskolázott ember is­meri, de legalább is látta MiUet „Esti harang­szó“ vagy más címen „Angelus“ megjelölésű világhírű festményét. Mindenütt találkozhatunk olajmásolataival, gobelin-kép gyanánt kispolgá­ri otthonok falán, könyvekben illusztrációként, stb. Vallásos, áhítatot keltő, szép alkotás. Hír szerint ennek a kedves képnek eredeti­jét a Louvre-ban egy istentagadó felfogású em­ber késsel összeszabdalta. A kultúra pótolhatat­lan veszteségét idézte elő ez a cselekedet, de most nem erről kívánunk beszélni. E jelenséggel kapcsolatban fel kell figyelnünk valamire. Fel­tűnő, hogy olyan emberek, sőt szervezett csopor­tok, akik az ateizmus hirdetői, vagyis nem hisz­nek Isten létezésében és naivitásnak mondják ki a vallásos megnyilatkozásokat, mégis milyen meglepő szenvedéllyel, sőt dühvei támadnak az általuk nemlétezőnek hirdetett Isten és annak dolgai ellen, önként vetődik fel a csodálkozó kérdés, mi az értelme hát akkor ennek a nagy harcnak, hűhónak, propagandának (mert ilyen is előfordult), — hiszen józan ember csak nem hadakozik fantomokkal? Ez a cselekedet Don Quijote harcára emlékeztet; de ő figurás re­gényalak volt, akihez hasonlóvá lenni aligha kí­ván bárki is a fentemlítettek közül. Ha nincs Isten, minek harcolni ellene? Az a gyanú kél az elfogulatlan nézőben, hogy ezek a fanatikus, szinte vallásosan ateisták való­jában nem is isten-nemhívők, hanem egy nem kívánt létezőnek egyszerűen ellenségei. így ter­mészetesen mindjárt érthető sok minden. Az „ateista“ azonban világért sem fog ebbe a megállapításba belenyugodni, hanem harcia­sán kijelenti: „Itt nem egy létező Isten ellen folyik a harc, hanem egy ostoba babona ellen, amellyel a papok butítják a népet, hogy job­ban kézben tarthassák!“ Szerintük tehát a harc a felvilágosodás ne­vében az emberi ostobaság és babonaság ellen folyik. Ez így nagyon jól is hangzik, de akkor ;mi a magyarázata annak, hogy más ostobasá­gok és babonák ellen megközelítően sem har­colnak ilyen elkeseredett, sőt gyilkos haraggal?! Nemigen hallani, hogy ugyanilyen elszánt harc folynék az ateisták részéről a spiritizmus, vagyis a modem szellemidézés, azután a kártyavetés, a jövendőmondás különféle praktikái, a horosz­kópkészítők és cinkostársaik ellen. Arról sem hallani, hogy álmoskönyveket megégettek vol­na. Pedig ez itt mind a tagadott túlvilági dol­gok felé mutat. A kártyavetőnőt megbüntetik ugyan, ámde egyszerűen pénzügyi okok miatt, mert túlságosan sok ember pénzét csalja ki. De nem üldözik, nem figurázzák és nem ócsárolják a tulajdonképeni komoly ok, a babonaság miatt. Sőt alkalomadtán fel is keresik titokban; fölé­nyesen mosolyogva ugyan, de mégis izgatottan és várakozással. Furcsa az is, hogy az ateistá­nak épúgy megvan a maga kis babonája, mint a többi halandónak; a szerencsét lekopogja, gon­dosan kikeresve, hogy fán kopogtasson és alul­ról felfelé, mert csak úgy érvényes. Nem szíve­sen kezd valami fontos vállalkozásba pénteken, 13-án. Nem szívesen ül le 13-iknak az asztalhoz. Ha leány, örömmel elfogadja, hogy elültessék az asztalsarokról, mert hátha nem megy férj­hez. A törött tükröt nemcsak a rend kedvéért hajítja el, mert ugyanakkor a törött tányért őrizgeti és használgatja erre, vagy arra a célra. Szívesen vesz olyan sorsjegyet, amelyen 9-es, vagy 13-as szám van. A lóversenyen, szerencse- játékon szívesen tesz bizonyos „szerencseszá­mokra“. Sokáig folytathatnék a felsorolást a „felvilágosodás bajnokai“ ilyetén dolgairól, ame­lyekkel pontosan az ellentétét művelik a maguk hirdette elveknek. Akárhogyan forgatjuk is, végül mégiscsak az derül ki, hogy az ú. n. ateizmust csak hiszik hitetlenségnek, valójában burkolt, vagy nyilt ellenségeskedés a letagadni szándékolt Istennel. Nagy megütközést keltett egy ismert tu­dósnak az a kijelentése, hogy ő sok embert bon­colt, de nem találta meg a lelket. Ezt ugyan előtte már más mondotta s nem vette észre az ere­deti szerző és a plagizátor sem, hogy ilyen olcsó érvekkel az önmaguk komolyságát veszélyezte­tik s az Isten elleni harcban önmagukat gyengí­tik meg. Vájjon nem volna-e naív kijelentés egy órás részéről a következő: „Kérem, én már 10.000 órát szedtem szét, de egyikben sem talál­tam meg az — időt“. Nem volna-e gyerekes do­log, ha a fizikus szétreszelné a mágespatkót és mikroszkóppal keresné a részecskék közt a mág­nesességet? Vagy mit szólnánk ahhoz a — mond­juk rátóti — emberhez, aki a trombitában ke­resné a hangot? Kicsoda keresné a széttört vil­lanykörtében a fényt? Kicsoda keresné a rádió­dobozban a szpíkert, a zongora húrjai közt Liszt Ferencet, a számológépben a matematikust, vagy e.papiros cellulóze-anyagában és a betűk nyom­dai estékében a cikkírót? Górcsövezheted, szele­telheted, égetheted, oldhatod ezt a beszélő papí­rost a kezedben, engem ugyan nem találsz meg benne! Hasonlóképen kitépheted a Biblia min­den lapját, nem kerül a kezed közé az Isten. Könnyen fordítva sülhet el, s akkor... Rettene­tes dolog az élő Isten kezébe esni! Az Isten ellen harcolók állapota borzasztó, de — reményteljes. Borzasztó, mert boldogtala­nok; hiszen Isten nélkül tulajdonképpen semmi­nek sincsen értelme. Egyszerűen értelmetlenség maga a létezés; és ezt tudja mindenki, csaknem akarja tudomásul venni, mert akkor vagy meg kell hasonlania mindennel egészen az öngyilkos­ságig, vagy — meg kell térnie. Isten ölelő kar­jába kell esnie. Előbbihez gyáva és ott megal­kuvó, utóbbihoz pedig gőgös és nyakas, mint a neveletlen gyermek, aki csak bánatot okoz a szü­lőjének, maga sem tudja miért. Borzasztó álla­ÉLÖ VlZ 3

Next

/
Thumbnails
Contents