Élő Víz, 1947
1947-augusztus / 11. szám
Jleáhyúk c&thdtsl%cU {fot*te*e*v Az idei gyenesi leány csendes-hetet sok boldog tervezgetés és imádság előzte meg. Pár nappal az indulás előtt sokan vártunk haza Gyenesről boldog reménységgel „új mamát“ és sokan tehetünk bizonyságot arról, hogy ez a várakozás néni volt hiába. Végre elérkezett az utazás napja. A déli pályaudvaron a balatoni vonat körül sok ragyogószemű, kíváncsi tekintetű leányt lehetett látni. Nehányan éppen egy Gyenesről kapott új mamiinak örvendeztünk. Mások, akik még sohasem voltak Gyenesen, azt tdlálgatták, vájjon milyen is lesz olt. A nyolc órás út igen hamar telt■ el. Sokat énekeltünk és ahogy közeledtünk Gyenes felé, egyre hangosabban, boldogabban csendült fel ajkunkról az ének: „Várjuk a záport Atyánk Csöppekben hull csak az áldás Küldj áldás-záport reánk.“ Szép, csendes este lett, mire megérkeztünk. Rövid idő múlva kicsit fáradtan ballagott kiki a maga szállására. Az első reggel kidlucltan és frissen érkeztünk a csendes idő után a közös reggelihez. A reggeli áhítatot, bibliaköröket, előadást, megbeszélést és esti áhítatot mind Kapernaum árnyat adó fái alatt tartottuk. A reggeli áhítatokon Séba királyné asszonyának Salamonnál tett látogatásáról volt szó. Minden reggel közelebb került szívünkhöz Séba királynője és egyszeresük az ő történetében az önmagunkét láttuk meg. Nekünk szegeződött a kérdés: Ki vagy6! Honnét jössz? Mi a célja jövetelednek! A bemutatkozásnál még csak a szánk adta ezekre a kérdésekre a sokszor egyáltalán nem őszinte választ. Milyen más volt a morzsaszedésen, amikor már a szívünk felelt! Az áhítat után kis bibliaköri csoportokra oszlottunk. A bibliakörök igéje — János evangéliumának eleje — sokunk számára először olyan megfoghatatlannak és távolállónak látszott. De Isten Szentlelke valamiképpen a meg- foghatatlant is elérhetővé és személyessé tette. Mindjárt az első napokban meghitt, őszinte beszélgetések indultak és annyi szívből tört fel az imádság: „Add Uram, hogy megtalál jálak*. A rövid délelőtti előadásokon a külniisszió úttörőivel ismerkedtünk meg. Az ebéd utáni pihenés, fürdés után a megbeszélésre került sor. A magas létszám miatt két csoportra oszlottunk. A hitélet egyes kérdéseit vettük sorra: Hitben járunk, harcolunk, győzünk, stb. Sok kérdésre kaptunk feleletet és lelki életünk sok hiánya került napvilágra. Végül a befejező áhítatokon éstéről-estére az özönvíz történetét hállottuk. Ügy érzem, erről nem is lehet beszámolni. Sokan próbálták jegyezni, de mozdulatlan maradt kezükben a ceruza. Valahogy minden szóra annyira kellett figyelni. Erőteljesen hangzott a hívás: „a bárka nyitva áll, menj be a bárkába/“ Amikor ráborult az éjtszaka fekete leple a gyenesi házakra, a szétszórtan levő szállásokon csendes, esti beszélgetések indultak meg. Sok este ültünk kint a kertben pokrócokon és hiába csíptek a szúnyogok, a szívünk békesség utáni vágyód nem tudták elhallgattatni. A sötétben nem is igen láttuk egymást, Valaki azonban lóítta a szívünket és Ö annyi könnyet törölt le és annyi békétlen szívnek adott békességet ezeken a beszélgetéseken! Az első napok nem mutatták mindjárt az áldást. Nem egy leány akart az első nap után hazamenni. Mások arról panaszkodtak, hogy még ami békességgel idejöttek, az is elveszett. Szinte úgy látszott, hogy Gyenesről nem meggazdagodva, de kifosztva lehet csak hazamenni. Az egyik kisleány kétségbeesetten, könnyes szemmel mondotta még az utolsó nap reggelén is: „Nem történt semmi, hiába jöttem ide*. Olyan jó most már tudni: ez is csak azért volt, hogy néhány órával később annál ragyogóbb arccal mondhassa: „Velem igazán csoda tör~ tént itt“. Ahogy teltek a napok, egyre nagyobb lett a magánbeszélgetések száma. Megnyíltak a bezárt szívek és ezeken a beszélgetéseken láthatatlanul sok bűn és teher maradt ott Kapernaum fái alatt. És az. Űr felett a,sok leány szívnek vágyódó, kereső imáira. Az utolsó délután valóban záporként hullott az áldás. Kétkedő szívek az úrvacsorában sokszor egyetlen nekik mondott szó vagy Ige által teljes békességet találtak. Úrvacsora után nem is igen beszéltünk. Hol könnyes szemmel, szótlanul, hol nevetve szorítottuk meg egymás kezét és egyetlen szót oly sokszor elmondtunk: „Csoda*. Az utolsó gyenesi vacsora után zúgó szélben kinn a kertben tartottuk meg a morzsaszedést. A szél ezeket a morzsákat nemi tudta széjjelfújni. Csak annál diadalmasabban tört keresztül a szél sűrítésén egy-egy böldog mondat: „Jézus az enyém*. Megtelt a szívünk egészen Jézus örömével és békességével. De ennek az áldott estének is elérkezett a vége. Búcsúzni kellett. Sok-szoknyás parasztlányok, diákok, kicsik és nagyok sírva, de mégis boldogan búcsúztak egymástól: „Isten velünk, viszontlátásra/“ És ahogyan egy héttel előbb összegyűltünk, úgy szóródtunk most újra széjjel a szélrózsa mindén irányába. Dehogy is úgy! Új szívet, megújult életet víve haza. Sok-sok kicsi láng indúlt hazafelé ezen az estén Gyenesről és hisz- szük, hogy a mi hűséges Urunk maga fogja élesztgetni, növelni ezeket a lángokat. 2 ÉLŐ VlZ
