Élő Víz, 1947
1947-május / 6. szám
Dánból fordította: ORDASS LAJOS Irta: RICARD OLFERT KIRÁNDULÁS — Csakugyan nem engedsz el, édesanyám? — Szívesen elengednélek, fiacskám, de kicsi vagy még! — Nem vagyok már kicsi, édesanyám! Elmehetek,? — Elengednélek, de nagyon messze van! — Nem, anyám. Nincsen az messze! Elméletek? — Ha meg tudnád érteni, amit a Mester mond. De megérted-e? — Igen, anyám, mindent megértek. Hiszen a múltkor is megértettem, amit a zsinagógában mondott. Ugye, elmehetek? — Köszönöm, édesanyám ! A kis Mihály anyja természetesen legjobban arra vágyott, hogy fiacskája egykor a názáreti Jézus követője legyen, csak azt gondolta, túlságosan kicsi még ahhoz, hogy olyan messzire magában elmenjen. Dehát ki tudja, mikor jár megint erre a Mester s végre is vigyázhat valaki a kisfiúra. Ezért elengedte. Nem sokat aludt ezen az éjszakán Mihályka. Előbb ébredt, mint a madarak. Csak láttátok volna, mennyi ember volt már a tengerparton, mire odaért. Csak úgy tolongtak az emberek és mindenki a legjobb hangulatban volt. Mintha valami vidám ünnepre készülnének. Hajókirándulásra, legalább is lakodalomba. Mihályka úgy mozgott köztük, mint valami fürge kis madár. Ügy forgolódott az emberek között, mintha mindenkivel a legjobb barátságban volna. — Nincs itt a próféta? Merre van a próféta? Ki látta azt a bácsit, akit Andrásnak hívnak? Ügy szeretem őt! Jóbarátok vagyunk. Azt mondta a múltkor, ha nagy leszek, vele tarthatok. — így csacsogott mindenfelé mindenkihez. Barátságosan is válaszolgatott neki mindenki, hiszen a társaságnak ő volt a legkisebb tagia. — No nézzétek csak ezt a csöppet. Velünk akar jönni ő is. Nincs itt a próféta! — Dehát hol lehet? — Az este későn átkísérték tanítványai a tenger túlsó partjára. Alighanem fönt lesz valahol a hegyek között, mert íme azok ott lent már nyomában is vannak. Siessünk mi is a hajókba, különben nem kapunk helyet. Olyan kisfiúnak, amilyen te vagy, mindenütt jut helye. Hiszen még a hajófenéken is elheverészhetsz. — Nem nyom semmit, még az evezőn is elállhat — nevették. — Sőt még hajtani is tudom az evezőt, a vitorlát is tudom kezelni. Megtettem már máskor is. Apám halász volt! Mihályka beugrott az egyik hajóba, míg a többiek egyikből a másikba vándoroltak, mert a hajók szorosan egymás mellett álltak. Mivel azonban minden hely megtelt, sokan rekedtek kint a parton, akik semmiképpen sem fértek el. Csalódottak és reménytelenek voltak. A kisfiú megsajnálta őket. — Ide is elfér még valaki — kiáltotta. De mit segített ez azon a sok száz emberen, aki nem fért el. Lent a parton néhány hangoskodó férfi állt. A vízbe, köpködtek, gúnyolódó megjegyzéseket tettek és istentelen társalgást folytattak. — Azért mentek-e át, hogy József fiának segítsetek palotát építeni a pusztában? — Hát a tarisznyátok hol van? — kérdezte a' egyik. — Talán sáskán akartok élni? — Nem, majd bejuttatja őket vámszedőknek, hiszen olyan sok előkelő összeköttetése van. Nevettek. — Biztosan valamelyik barátnője gondoskodik az élelmezésről — folytatta a másik. — Vagy az Ür visel gondot róluk, mint az cg madarairól. Esetleg manna hullik majd a kedvükért. Persze fürjjel! Mihályka megkapta a vitorlát, hogy mielőbb tovább jussanak innen és ne kelljen ilyen durva beszédet hallgatnia. — Higyjétek el, gondot visel ezekről az Ür — szólt egy vén gúnyolódó — amint a betlehemi kisdedeknek is gondját viselte, akiknek Heró- des szabott angyalszárnyat. A bolond próféta kivonul velük a pusztába, hogy élve onnan egy se térjen vissza. Mind éhen pusztulnak ezek! A hajóban néhány ember nyugtalankodni kezdett. — Gondoljátok, hogy több napról lesz szó? — Vigyünk magunkkal kis kenyeret meg sajtot. Néhányuknak az arcáról le lehetett olvasni, hogy szívesen szállnának megint partra. Csendes, jóságos hangon megszólalt egy öreg: — Csak nem törődtök azzal, amit ezek a Beliál-fiak mondanak. Hiszen meg van írva, az ember azzal az igével él, mely Isten szájából származik. Mesterünk éléstárában van ebből az eledelből bősiégesen. Ne gnodoljunk a testünkre, amikor az Ő lábai elé telepedhetünk! — Igaz — válaszolták mindannyian. A kisfiú eloldozta a hajót. Ekkor meglátta az édesanyját. Elbúcsúzni jött fiacskájától. Mihályka nem túlságosan örült ennek, mert attól félt, hogy anyja majd megcsókolja, esetleg el is sírja magát itt az emberek előtt. Ezt semmiképpen sem szerette volna, mert akkor nála is hamar eltörik a mécses. Amint ott babrált a hajó12 ÉLŐ V t Z
