Élő Víz, 1947

1947-október / 16. szám

AZ EVANGÉLIKUS EVANGÉLIZÁCIÖ LAPJA

Vége az aszálynak?

A zsoltáríró szavai elevenednek meg körülöttünk „a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize“ (Zsolt. 63: 2). Nem hull a harmat, nincs eső, és a máskor életet teremtő napsugár megöl mindent, még a jövő reménységeink nagy részét is.

Milyen hatalmas az eső utáni esengés, és hogy elfogja az embereket tehetetlenségük tudata! Tétlenül vár a földműves, mert nincs értelme a munkának. Tékozolhatná látástól va- kulásig tartó törődésben testi erejét, pazarolhatná a magot a száraz földbe, de minden erőfeszítés© hiábavaló, gyümölcstelen lenne.

Aszály van, kíméletlen, reménytelen, gyilkos aszály.

De akármilyen reménytelennek látszik is a nap izzása, egyszeresük eljönnek az esőfelhőket hajtó őszi szelek, vége szakad az aszálynak és a szomjas föld mégis csak kielégülhet. Elfelejtődnek a szomorú napok, a nagy fohászkodások, és csak a fák évgyűrűi őrzik a nehéz esztendő emlékét.

Isten kegyelme, hogy a természetben csak időszakos az aszály. De az emberi életben az ember akaratából állandósulhat a szikkasztó szárazság minden nyomorúságával, pusztításával és kegyetlenségével. Az írás az ilyen emberi életről ezt állítja: „olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön“. (Jer. 17: 6).

Az Isten nélküli élet aszálya ledobhatatlan átokként ül az ilyen emberen és az az enyhülés, amelyet álörömök langyos permetével igyekszik megszerezni, csak annyit ér, mint sok holdnyi búzavetésre egy kanna víz. Kikerülhetetlen törvényszerűséggel következik be az állandósult, reménytelen aszály.

VÉGLETEK ÚTJÁN

Nagy erők, máskor nagy gyengeségek.

Nagy szárnyalások . . . s nagy törpeségek. Vagy a magasban. vagy lent a mélyben.

Ez az én utam, ez minden léptem:

Végletek útján . . ., sose középen . . .

Majd világosság gyullad ki itt benn,

Máskor sötét van s kialszik minden.

És csak bolyongok völgyön és halmon,

S■ Mester. a hangod már meg se hallom. ■

De eljön egyszer nagy győzedelmed,

Amikor majd a végletek útja Összefut, Uram, végleg Tebenned,

És nem lesznek már csúf vereségek S Te szent kezedben mind elenyésznek Ezek a visszás kétféleségek.

S lényem egészen felolvad Benned És minden hitvány törpeségével,

Sötétségével, óémberével

Eltűnik egyszer s csak Te maradsz meg,

S kapujánál egy soha nem múló,

Örökbe nyúló ünnepi Má-nak,

Azok, kik Téged keresni vágynak,

Helyén ennek a hitvány cserépnek.

Fénylő Uram Téged . . . csak Téged látnak.

Haluszka M. Rózsa.

Lehet-e vége ennek az aszálynak?

Lehet, ha a szárazság elviselhetetlenné válik, és az ember szívéből felszakad a zsoltáríró kiáltása: „Feléd terjesztgetem kezeimet; lelkem mint szomjú föld, úgy eped utánad“ (Zsolt. 143: 6) és „Téged szomjúhoz lelkem, Téged sóvárg testem a kiaszott, elepedt földön“ (Zsolt. 63: 2).

Aki idáig eljut, annak számára megszűnik az aszály, hiszen Isten a kegyelem Istene, aki a hozzáfutó embert a bűnnek akármilyen mélyéről jön is, szennyeit megútáló, bocsánat esőjére vágyakozó szívvel, semmiképpen ki nem veti és aki ezt ígéri az ő Fiába, a Krisztusba

ÉLŐ VlZ

1