Élő Víz, 1947

1947-szeptember / 15. szám

tartozó? Vödet, fiaidat és leányhidat és mindenedet, ami a tiéd a városban, vidd ki e helyből. Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Űr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt. Kiméne azért Lót és szóla az ő vőinek, kik az ő leányait elvették vala, és monda: Keljetek fel, menjetek ki e helyről, mert elveszti az Úr e várost; de az ő vőinek úgy tét szék, mintha tréfálna.“ Lám, megint hirdeti az Ür az ítéletet, de nem veszik komolyan, még talán maga Lót sem. Hiszen azt olvassuk, hogy mikor elkövetkezik a hajnal, akkor megfogják az angyalok Lót és családja kezét és erőszakkal viszik ki őket, hogy ne kelljen elpusz- tulniok.

És mit csináltak ez alatt a többiek? „Ettek, ittak, veitek, adtak, ültettek, építettek.“ Sodornának és Gomorának sok és rettenetes bűne volt, hiszen ma is, ha egy ország közállapotára azt akarjuk mondani, hogy fenekestül meg van romolva, azt mondjuk, hogy olyan, mint Sodorna és Gomora. És ebben az igében az Ür mégsem ezeket a rettenetes bűnöket eleveníti fel, hanem csak azt mondja, hogy ők ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek. Csak abban különböztek az özönvízkorabeli emberektől, hogy ezek már nemcsak ettek, ittak, házasodtak, hanem — városi emberek lévén — kultúréletet is éltek: kereskedtek, ültettek. Hát kinek lehet kifogása az ellen, hogy valaki így él? Hiszen ezek mind olyan dolgok, amelyek Isten akaratával megegyeznek! Itt is csak az volt a baj, amit nem csináltak. Mert ezek az emberek sem gondoltak arra, hogy van lélek, élet, Isten, örökélet, halál, üdvösség, kárhozat és ítélet.

Megint ugyanazt látjuk: elvilágiasodott emberek voltak. Benne éltek e világban és ezért pusztultak el, mikor ebbe a világba eljött a pusztulás.

Most nézzük a harmadik példát. Ebben a példában olyan emberek állanak előttünk, akik majd fognak valamilyen magatartást tanúsítani. Az előbbi két példázat a történelemből való, ez a harmadik pedig a próféciából. Az elkövetkezendő időről beszél. Olyan ítéletről, amelyet az Ür szintén megjelent, de amely az övéit mégis váratlaul találja. Hiszen azt olvassuk, hogy lesz olyan, aki a háztetőn tartózkodik, a holmija pedig a házban lesz, tehát nincs mindene együtt, amivel ki kell menekülnie. És lesz, aki a mezőn jár, a helyett, hogy az övéivel várná. az ítéletet. És akkor ezek mind kapkodni kezdenek, a helyett, hogy hagynának mindent, mert az életveszedelemben az élet megmentése a legfontosabb. Mikor az embert kergeti az ár- *1 víz, akkor nem törődhetik azzal, mennyi minden holmija van még, amit meg kellene menteni, hanem a puszta életéért kell futnia az árvíz elől.

Ezek az emberek is mind olyan dolgokat csinálnak, amit emberileg kifogásolni nem lehet. Hiszen csak dicséret jár nekik azért, hogy

meg akarják menteni a holmijukat, mikor a háztetőn lévő lejön a házba a holmijáért és a mezőn lévő hazaszalad a családjához. Ezen nem lehet megbotránkozni. De mindennek rendelt ideje van, és ezek olyankor csinálják ezt, amikor arra már nincs idő, és ők is mindezt azért csinálják, mert belegyökereztek ebbe a világba. Isten gyermekei életében is ott van az elvilá- giasodás bűne.

De nekünk nem az a feladatunk, hogy akár Noé, vagy Lót, vagy az eljövendő időkben ilyen magatartást tanúsító emberekről ítéletet mondjunk, hanem hogy az ige tükörébe nézzünk bele és lássuk meg, hogy én vájjon nem vagyok-e ilyen ember.

Csak egyszer kellene alaposan megvizsgálnunk, hogy mennyit fordítunk időben, erőben, pénzben, —• szóval áldozatokban — e világra és mennyit a másvilágra. Ha így teszünk, megdöbbentő dolgok lesznek nyilvánvalókká. Mert rögtön meg kell látnunk, hogy Istennek csak pillanatokat, perceket, legfeljebb órákat adunk, — ennek a világnak pedig napokat, hónapokat, esztendőket; hogy Istentől mindig sajnáljuk az időt, — e világtól nem. Megdöbbentő lesz azonnal az az eredmény, amely nyilvánvalóvá válik, ha arra gondolunk, hogy anyagi értékekben miket áldozunk mi e világért és mit Isten országáért, a lelkünk üdvéért. És most nem olyan emberekről beszélünk, akik ezzel semmit sem törődnek, hanem magunkról, akik törődünk vele. Nem lesz-e nyilvánvaló, hogy mi a filléreknek is esak részét adjuk az Isten rendelkezésére, de evésre, ivásra, családi életre mennek a forintok, a tízesek és százasok? Szórakozásra — az ördögnek — mindig forintokat dobálunk, az Istennek pedig csak azért kétfillérest, mert annál apróbb pénz nincsen.

4