Élő Víz, 1944

1944-augusztus / 8. szám

jünk? Az örök aggodalom, a vak ember bizonytalansága, az ismeretlen veszedelmektől való rettegés ül az arcunkon.

Hiába törekszünk arra is, hogy a magunk lábán járjunk. Újra meg újra rá kell jönnünk, hogy rá varaggunk szorulva a mdsikia. Isten bennünket úgy összekötözött hogy nem tudunk szabadulni egymástól. Olyanok vagyunk, mint a hordó dongái, amit a vasabroncs fog össze. Egyedül semmi célja nincs az életemnek. Rászorulok, hogy jobbról is, balról is más támogasson. >

5. A rak koldus bizalmatlansága is b'nniínk lakik. Mindig attól felünk, hogy a másik becsap bennünket, mindig a rejtett rugókat keressük a kimondott szó mögött. i

Akárhogyan forgatom az életem kérdéseit egyre világosabban kell látnom, ho^y az én életem sem más, mint annak a nyomorult Bartimeusnak az élete. Vak koldús vagyok az országút szélén. Nem változtat a dolgon az, hogy a ruhám nem koldúsrongy, hogy higiénikusabban ápolom a testemet és nem bűzlik rólam a koldús piszkossága. Semmivel sem vagyok több és más, mint egy más körülmények közé helyezett vak koldús az országút szélén.

Ha Bartimeusnak az országút mellett egy kerti villát építettek volna és gondos kezek ápolása alatt élhette volna ott az életét, akkor is csak vak koldús lett volna az országút szélén.

Ez tehát az ember sorsa.

De ezt valahogy meg kell oldani! 1

A vak sors megoldási a vezető. Minden ezen fordul meg.

A szegény vaknak kell találnia valakit, akire rá tudja bízni magát, akinek azt tudja mondani: Te látsz, hát láss helyettem is. Én hajlandó vagyok a te szemeddel pótolni az én világtalan voltomat. Le merem tenni az életemet a te keredbe. Hiszek néked. Hogyha te azt mondod: »Kelj fel Bartimeus, meit reggel van!«, én felkelek még akkor is, ha azt érez- ném, hogy alig aludtam valamit és még ki sem pihentem magam. Ha kivezetsz engem és azt mondod: »Itt ülj le Bartimeus, mert itt van a jerikói országút, a. város bejárata!«, én odaülök és előveszem a tányéromat, még hogyha nem is érzek se az országúiból, se a városból, se az utasokból semmit. Hogyha ott hagysz engem az országút porában és azt mondod: »Bartimeus, én most elmegyek, mert más dolgom is van, de estére érted jövök,« elhiszem, hogy megteszed. Ülhetek nyugodtan, bármennyire nem is tudom mérni az idő múlását. Ha már úgy gondolnám, hogy régen eltelt a nap, akkor is várok nyugodtan, mert hiszem, hogy eljössz értem, amikor itt lesz az ideje. ,

E nélkül nem lehet a vak sorsot elhordozni. Aki vak létére vezető nélkül indul, össze fog roppanni bele és idő előtt eldobja magától az életet.

Van valaki, aki a vakokon is könyörül, akinek van szeme és lehajol hozzám, az országút szélén ülő nyomorult koldushoz és azt mondja: Add ide a kezedet, én hajlandó vagyok vezetni téged. Nekem elhiheted, hogy amikor azt mondom: vigyázz, mert itt szakadék van, ott valóben szakadék van, ahol pedig azt mondom: itt bátran mehetsz, ott nem kell félned és óvatoskodnod.

A vakoknak ez a vezetője Jézus Krisztus. A keze, amelyet felém nyújt, át van szegezve értem. Enynyire szeret. Ez a kéz nyúl felém és azt mondja: Bartimeus, bízd rám magad a vak ember vak hitével. Mást úgy sem tudsz csinálni. És meg fo^od látni, hogy Így lesz jól. JuLA/aj tÁc

BIZONYSÁGTÉTEL

Kedves Mária Testvérem !

Nem tudom, ki vagy,* de bizonyára van lelki- kapcsolat közöttünk s így hozzád címezem a levelemet. Ne vedd zokon, hogy nem kézzel írott »morzsaszedést« küldök, mert úgy talán jobban meglátszott volna a betűkön a lélek. Nem azért, mintha eltitkolni valóm lenne, mert ha előtted meg is tenném, de Istenem előtt úgy sem rejthetném azt. Hidd el, oly őszinte leszek, mintha csak kézzel írtam volna e sorokat. De nagyon elfoglalt teremtés vagyok s így gyorsabban tudom a gondolatokat összeszedni.

Mondhatom, szívből megörültem a most érkezett körlevélnek. A fénykép is kedves emlékem lesz a, gje- nesi szép napokról, bár én magam nem vagyok rajta. De testvéreim, akik velem együtt abban a kis körben voltunk, előttem vannak. És hálát adok mindenkor a jóságos Istennek, hogy velük lehettem.

Morzsákat kérsz, kedves testvérem, de én annál sokkal többet kaptam Gyenesen. Kenyeret, életet adó egész kenyeret vihettem el magammal. És mégis, most már csak morzsákról tudok beszámolni,, drága, összeszedett morzsákról, melyek az ö kincses asztaláról hulltak.

Ezekből élek én most és megelégítem magam, de nem mindig. Bizony sokszor jönnek a madarak és el-ellopkodják éppen azokat, amelyeket úgy szerettem volna, ha megmaradnak. De most Isten kegyelmével megpróbálom összeszedni.

Mikor eljöttem Gyenesről, tele volt a, lellem nagy, nagy igyekezettel, akarásokkal a krisztusi élet után. Akkor azt hittem, hogy ezt így is lehet, de most látom, nem jól volt ez így. Mikor rájöttem, hogy ez így nem megy, már nem akartam, de nagyon nagyon vágyódtam, hogy Krisztusé legyek. Ebben a vágyban égek szüntelen és mégis úgy érzem, nem tudom elérni. Elkezdtem hittudományi könyveket bújni, úgyszólván kutattam Isten léte után és arra kellett rádöbbennem, hogy azelőtt sokkal több volt bennem, mikor spontán, minden tudás nélkül borultam oda Krisztus lábaihoz és csordultig telt szívemmel hozzá fohászkodtam. Akkor, ha viharok is dúltak bennem, így is jó volt; most nem tudom, mi ez. Végtelen megbékélés van bennem, nyugalom, szüntelen imádság, ami azonban mégsem elégít ki; nagy hálaérzés Istenem iránt, és mégis úgy érzem, hogy hiányzik valami, hogy ez nem m'ndcn. De hát mi ez? Ki felel nekem erre? Azelőtt nem vártam feleletet és kaptam, most nincsen rá felelet. A kétkedést hiába váltotta fel bizonyosság, mégis mindig az van bennem, hogy bizonytalan vagyok. Minden erőmmel ellenállok a kísértéseknek, kerülöm a bűnt és igyekszem a szolgálat útján Istennek tetszeni. Szüntelen imádkozom munkám alatt, sokszor még álmomban sem mulaszthatom el az elcsendesedés drága perce t, s mégis, mégis azt érzem, hogy ez nem az igazi.

*»Márianénit« ki ne ismerné Gyenesen? (A névtelen levélírónak a szerkesztő.)

ÉLŐ VÍZ 3