Élő Víz, 1944
1944-április / 4. szám
KERESZTHORDOZÓK Igehirdető pályaudvarparancsnok. Egyik evangélizációról utaztam hazafelé, amikor a vonaton régi ismerőssel találkoztam. Ügyvéd és egyházfelügyelő. Egy hónapja szerelt le. Friss beszédtéma: hadműveleti területen szerzett tapasztalatai. Érdeklődöm tőle Isten országa frontjáról, örvendetes dolgokat hallok. Lélek szerint való egyházfelügyelö beszéli el, aki messze idegenben is az evangélium ügyét szolgálja és lelkész híján maga lett papjává a parancsnoksága alá tartozó embereknek. Mindjárt az „E.ő Víz" olvasói nevében tettem fel neki a kérdéseket. Hogyan kezdődött az istentisztelettartás? Már egy hónapja voltam kinn Oroszföldön, mint egy pályaudvari kirendeltség parancsnoka. A szünet nélküli szolgálatban alig értünk rá számon tartani a napokat. Fap nem jött felénk, nem is nagyon vettük észre a vasárnapot. Egyszer megkérdeztem az embereimet, hogy nekik nem hiányzik-e az istentisztelet, ének, imádság. Igenlő volt mindenütt a válasz. Akkor tud.am meg, hogy elődöm, T. hadnagy is tartott bibliaórákat. Közös örömmel határoztuk el, hogy a legközelebbi vasárnap tartunk istentiszteletet. Az első nehézség. Mikor készülni kezdtem az istentiszteletre, akkor vettem észre, hogy nagyon hiányos a felszerelésem. Ide, a frontszolgálatra, nem úgy indultam, mint a vasárnapi templomba. A bibliámat magammal hoztam, hisz arra naponként volt szükségem, de énekeskönyvre nem gondoltam.' Katonáimról se tételeztem fel, hogy az énekeskönyvnek is szorítottak helyet a katonaládában. Tehát nemcsak prédikációt, hanem éneket is kellett írnom. Közismert dallamokra: Ki dolgát csak Istenre hagyja ... Mint & szép híves patakra ... „szereztem ‘ két énekszöveget. Nem voltak ezek valami költői remekművek, de messze idegenben az otthoni vasárnap után vágyakozó katonáknak nagyon jó szolgálatot tettek. Később, amikor mégis előkerült az egyik katonaládábcl egy dunántúli énekeskönyv és abból sokszorosítottam éneket s a hazulról kapott „Énekem az Ür!‘‘ füzetből énekeltünk, újra meg újra kérték az emberek, hogy a „mi énekünket" is énekeljük el: „Tengernyi bűnünk súlya alatt Félve lépünk Eléd, Urunk. Hányszor nem halljuk hívó szavad S a Sátán útján indulunk. De le.künk most Feléd szárnyal Kicsiny gyermek (bizalmával.” Milyen volt egy-egy istentisztelet menete? Templomunk persze nem volt. Az istentiszteletet a legények szobájában tartottuk. Mindig nagy örömmel készültek rá. A szoba vasárnapi díszt öltött. A takarítás gondosabb és a rendcsinálás kifogástalan volt. Az átvonuló katonákat mindig meglepte: Mi készült itt, hogy minden olyan ünnepélyes? Mikor megtudták, hogy istentisztelet lesz, bekéredzkedtek ők is. Az istentisztelet rendje is egészen kialakult: 1. Felálló ének: Erős vár a mi Istenünk... 2. Bevezető imádság. 3. Közének. 4. Zsoltárolvasás. 5. Közének. 6. Igeolvasás és magyarázat. Imádság. 7. Közének. 8. Miatyánk (együttesen). 9. Ároni áldás. 10. Himnusz. Milyen szempontok szerint választotta ki, Felügyelő Ür, az igéket, amikről prédikált? Nem kellett nagyon válogatni, mert a napi biblia- olvasásból szinte adódott Isten üzenete, amit nekünk, fron .katonáknak is tudtul akart adni. Legelőször a Jelenések kv.-böl a Laodiceabeü gyülekezetnek írt levélről beszéltem. A langymelegség útálatos az Úr előtt. Istennel szemben lehetetlen a megalkuvás: vagy — vagy. Döntésre hívott bennünket, katonákat is. Második vasárnapon már a tékozló fiú példázata mutatta, hogy az Istentől messzeszakadt ember, a legeldurvul- tabb katona számára is van megtérés. Azután a gazdag ifjú története tárta elénk, hogy egy fogyatkozás is elegendő ahhoz, hogy az örök szomorúságba torkoljon életünk. Mária és Márta története hirdette az „egy szükséges dolgot". Péter tagadása intett, hogy vigyázzunk, mert „megtántorodnak a legkülönbbek is". Ahol nap-nap mellett életveszély is leskelödött ránk, ott nem lehetett jótulajdonságokról és katonaerényekről beszélni, hanem a Biblia legközpontibb üzenetét kellett megszólaltatni. Nem volt-e világi ember létére nagyon terhes az istentisztelettartás? A szolgálat-része nem. Soha' nem bántam meg, hogy elkezdtem. Magam is istentiszteletre vágytam és ha én végeztem is végig mindent, ott mégis csak egy voltam az otthoni gyülekezet és annak Ura után vágyakozó katonák közül. Velük énekeltem, imádkoztam, olvastam és megérteni igyekeztem az igét. S velük együtt kaptam belőle biztatást, erőt. Többször úgy volt, hogy a torlódó munkában nem tudjuk megtartani. Nem lesz rá időnk. Mégsem maradt el soha. Isten mindig rendelt időt a lelkünk táplálására. Volt-e észrevehető hatása az igének? Már az is valami volt, hogy a vasárnap ünneppé lett. Addig egészen elveszett a hétköznapok közölt. Most más lett, mint a munkanapok. A szolgálatot persze nem szüneteltethettük, de az emberek úgy igyekeztek beosztani a dolgot, hogy mindenki eljusson. Ha valaki elmaradt egy vasárnap, a következő alkalpmmal akár helyettesítéssel is biztosították a részvételét. Katolikusokat mindig a misére küldtem, de később ők is kérték, hogy a mi istentiszteletünkön vehessenek részt. Éppen közülük az egyik mondta néhány hét múlva: csak most kezdem látni, hogy miben is áll tulajdonképpen a keresztyén hit. Eddig alig értettem belőle valamit. Hétközben is sokszor visszatértek a vasárnapi igére. Az átvonuló katonákra is nagy hatással volt. Többen könnybelábadt szemmel énekelték az otthoni énekelték az otthoni énekeket az emeletes katonaágyak között. Azt mondták: nem is álmodtuk, hogy még ezt is megérjük a fronton. Volt-e tudomása arról, hogy másutt is tartottak hasonlóképpen istentiszteletet? Elődömről mondták embereim, hogy az imádság embere volt. ö is tartott bibliaórákat. Egyszer pedig egy csendörszázados járt nálam, aki amikor meglátta az asztalomon maradt bibliámat, meglepetve kérdezte: csak nem evangélikus vagy te is? — O is tartott istenÉLÖ VÍZ 3
