Élő Víz, 1944
1944-március / 3.szám
TANÍTÁS Eleve elrendelés Az eleve elrendelés bibliai fogalmának megállapításához nem elégséges azokat az igehelyeket számba vennünk, melyekben kifejezetten az „eleve elrendel“ szó előfordul. Hozzá kell vennünk mindazokat az igehelyeket, melyek „elhívásról“, „kiválasztásról“ s ehhez hasonlóról szólanak. Elhívás, kiválasztás, eleve elrendelés —1 ha van is közöttük itt-ott árnyalatbeii különbözőség — lényegében egyet tesz. Pál apostol sokszor felváltva használja őket. Önála az elhívás, kiválasztás, eleve elrendelés elválaszthatatlan. Róm. 8, 30.: „Akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta.“ Róm. 9, 11. versében az „elhívó“ Isten „kiválasztásáról“ beszél. Hasonlóképen összetartozik Eféz. 1, 4—5. verseiben is Istennek a világ teremtése előtt való előre elrendelése és kiválasztása. (Kivétel ez alól a szóhasználat alól Jézus ismert igéje, Máté 22, 14.: „Sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak“. Itt nyilván azt mondja Jézus, hogy Isten hívása ugyan sokakhoz elér, de tapasztalat szerint nem mindenki enged a hívásnak, akárcsak a királyi menyegző hivatalosai; akadnak, mégpedig nagyszámmal, olyanok, akik visszautasítják a meghívást és így nem jutnak be a választottak gyülekezetébe. A Biblia általános szóhasználata azonban a föntebb ismertetett.“) A kiválasztásról, elhívásról, eleve elrendelésről oly sok igehely tanúskodik, hogy az egyház predesztináció-tanításának bibliai megalapozottságában kételkednünk nem lehet. A Szentírás valóban tanítja Isten eleve elrendelését. Az a kérdés csupán: mi a tartalma? Az eleve elrendelés először is Isten felségének titka. A predesztináció Istene az az elrejtőzött Isten (deus absconditus), akit Luther szerint egyedül csak félelem, tisztelet és imádat illet meg. Isten isteni természetéhez tartozik hozzá az, hogy ő szabadon cselekszik, életre hív s halálba dönt, kiválaszt, vagy nem választ ki. Semmiféle emberi mérték, igazságosság, jóság, észszerűség mértéke Öreá nem alkalmazható. Isten az ő felsége és természete szerint kifürkészhetetlen, kikutathatatlan. Szent és örökkévaló dicsőségét fellebbenthetetlen fátyol takarja. Titka előtt föl- tétlen hódolattal csak megalázkodnunk lehet. Nem érthetünk egyet tehát azokkal, akik az eleve elrendelés titkát okoskodás tárgyává teszik, vagy merev rendszerbe szorítják, vagy pedig ennek a kemény tanításnak különböző enyhítésekkel, emberi magyarázatokkal élét veszik. Már az óegyházi atyák azzal igyekeztek érthetővé tenni Isten szabad kiválasztó .akaratát, hogy Isten mindentudására, előrelátására hivatkoztak. E szerint Isten előre látja, tudja az egyes emberek jövendőbeli viselkedését: ez elfogadja felajánlott kegyelmét, amaz elutasítja, ez jócselekedetekkel fogja ékesíteni életét, amaz bűnében megmarad; Isten mármost előrelátván mindezeket, rendeli el eleve az emberek egyrészét üdvösségre, másrészét kárhozatra. Ez azonban éppen az ember viselkedésétől tenné függővé Isten cselekvését, vagyis a kiválasztás fonákja, a predesztináció megsemmisítése. Helyesen mondja Luther ezzel szemben, hogy amit Isten előre lát, azt előre akarja is és amit akar, azt látja is. Nem fogadhatjuk el megoldásnak azután azt a gondolatot sem, hogy Isten csupán csak az időben, az emberi történelemben lefolyó végzéséről tudat bennünket az eleve elrendelésről szóló tanításában. Igaz, Róm. 9—11. fejezetei arról szólanak, hogy Isten miképen veti el Izrael népét ideiglenesen, az időben; ezzel egyrészt bünteti engedetlen népét, másrészt kiterjeszti evangéliumát a pogány népekre is. De viszont nem törölhetjük azokat az igéket, amelyek Isten örök, a világ teremtése előtt elhatározott előre elrendeléséről szólanak. Meg kell ütköznünk Isten kiválasztó, predesztináló akaratán! Mert ez az Isten felségének a titka. Luther egész a kétségbeesésig megütközött rajta. Később azonban meglátta, milyen „üdvös ez a kétségbeesés“. Valóban az, mert az eleve elrendelés az Isten szeretetének záloga. Ezt meg kell látnunk, midőn leroskadtunk a szabad akarattal cselekvő Isten előtt. Azt mondja Luther: aki olyan fenntartás nélkül alkalmazkodik Isten akaratához, hogy még a poklot is kész elviselni, ha Istennek reá nézve ez az akarata, kizárt dolog, hogy az ilyen ember kárhozatban maradjon; lehetetlen, hogy Istenen kívül maradjon az, aki ennyire odaadta magát neki és az ő akaratának. Ekép válik a predesztináció hite üdvbizonyossággá. Egyedül az teheti az embert bizonyossá üdvössége felől, hogy Isten szabad kezeben van az. Ha rajtunk állana, mi eljátszanánk. Sohase tudnánk, mit és mennyit kell tennünk, hogy Istennek eleget tegyünk. A predesztináció a keresztyén ember legjobb vigasztalója, bűnnel, ördöggel, világgal való rettentő harcában. Vigasztalja az a bizonyos hit, hogy amit az Isten elkezdett, véghez is viszi megváltozhatatlan akaratával. A hívők ügye tehát a predesztináció. Sőt a hit maga a véghezvitt predesztináció — vallja Luther. A hitetlen ember számára nincsen predesztiná- ciós probléma, éppen — mert hitetlen. A hívő ember számára pedig vigasztaló, bátorító, megszentelő erő, a keresztyén élet kútfeje. Nem bénítja meg az ember cselekvőerejét, ellenkezőleg, sarkallja (v. ö. II. Péter 1, 10.). A választottság mindig feladattá lesz. Aki okoskodva bogozgatja a titkát, összevétheti a fátummal és megkeseredhetik tőle. De aki gyakorlati szükségből birkózik vele, akár az ifjú Luther, az végül is ujjongva magasztalja a kiválasztó Istent, hogy mindenható hatalmával és szívének örök szeretetével az ő gyülekezete mögött áll (ecclesia = kihívottak, kiválasztottak!) és a gyülekezet minden hívő — sok bűnnel tusázó, el-elbukó, hitetlenkedő, de mégis hivő tagja mögött! Mindez pedig bizonyossá lett számunkra ama Választottban (Lukács 23, 35), akiben Isten minket magának kiválasztott a világ teremtése előtt, hogy fiaivá fogadjon (Eféz. 1, 4—5.) — a mi Urunk Jézus Krisztusban. AjlJU' MORZSÁK „Igen sokat jelentett a diagnózis, mely szerint túl sokat nézek magamra. Most is volt már idő, hogy bántott valami, de hamar Öt hívtam segítségül és már enyhült a fájdalom. Rájöttem arra, hogy bizony eddig sok sze- retetet vártam embertársaimtól és ép, mikor búsultam, hogy csalódások érnek, akkor voltam másokhoz leg- kevésbbé szeretetreméltó." „Olyan boldog vagyok s olyan sokszor érzem újjongó szívvel, hogy „teljes öröm van tenálad". S mennél tovább vezet az én Uram, annál inkább teljesedik ez az öröm. Persze a harcok és a nehézségek velem járnak most is, de valahogy akármi történik is körülöttem, bennem van és marad egy csendes, világos, békés kis sarok, ahol elrejtőzik a bizakodás, reménység, erő, öröm, szeretet; idemenekülök az én Uram lábaihoz, s megújult, megerősödött lélekkel tudok azután mindig továbbmenni. Egészen csodálatos ez a rejtett forrás."
