Élő Víz, 1944

1944-február / 2. szám

KERESZTHORDOZÓK

Megtartott ígéret

S ha megszakad a hárfa húrja,

Terólad zeng még akkor is A lelkem dalos hárfájának Utolsó, megtört húrja is.

Tizenöléves kislány írta ezt a verset, Gyarmathy Márta. Már akkor is a kereszthordozás nehéz évei voltak mögötte. S amikor úgy tetszett az Úrnak, hogy a gyermek, a hitves, az anya szívének legnehezebb keresztjét rakja a vállára, hű maradt ígéretéhez: „még akkor is" az Ür kegyelmét magasztaló énekkel az ajkán tette meg útjának hátralevő részét.

Amikor Gyarmathy Mártika 1913 október 11-én megszületett, már kereszttel a vállán jött e világra. Édesanyja még a szíve alatt hordozta s az élet és halál Ura máris magához szólította az édesapját. Hogy az í.pátlanság nehéz kereszt, azt már kora gyermekségében érezte. Amikor már tudott beszélni s azt kérdezték tőle: „Mit szeletnél karácsonyra, édes Mártikám?' mindig azt felelte: „Apukát". Egyszer megbiztatta valaki, hogy írja meg az Ür Jézusnak, mit szeretne karácsonyra, mire ezt a levelet diktálta: „Édes Jézusom, kérem karácsonyra az én apukámat, semmi mást, csak apukát. Mártika." Bizonyosra vette, hogy az Ür teljesíti kérését. Karácsony estéjén becsöngetett valaki hozzájuk s erre örömmel futott ki. „Most jön apuka egész bizonyosan, most küldi az Ür Jézus, mert én ezt kértem tőle karácsonyra!" S amikor nyilvánvalóvá lett, hogy nem az édesapja érkezett meg, sírva fakadt. Egyike volt ez azoknak a ritka alkalmaknak, amikor a folyton mosolygó Mártika sírt.

Gondolhatjuk, hogy az apátián árvaság keresztjének egyik darabja a szegénység volt. Valami tévedés következtében Gyarmathyné mindössze havi 33 pengő nyugdíjat kapott — később kiderült, hogy 80 pengő járt neki — s mivel ebből nem tudott megélni leánykájával és özvegy édesanyjával, hivatali munkát vállalt, kézimunkákat csinált, képeket festett eladásra Cselédre igy sem telt s amikor a háborús időkben neki magának kellett sorbaállnia a különböző élelmicikkekért, súlyos izületi csúzt kapott. Két évig mozdulatlanul feküdt betegágyán. A kis hatéves Mártikénak ke1- lett helytállania, mint háziasszonynak is, mint betegápolónak is, mivel közben még a nagyanyja is megbetegedett. Igaz, akadtak, akik segítettek rajtuk, amennyire az idejükből telt, de mégis, gondoljuk meg, micsoda teher nehezedett a hatéves gyermek gyönge vállára! S nemcsak elvégezte az elvégezni valót, hanem még vidám is volt mindig, egyre mosolygott, vigasztalta, bíztatta édesanyját, nagyanyját.

De az Úr kegyelmes. Nemcsak nem próbál bennünket erőnkön felül, hanem ad pihenőt is közben, hogy megerősödjünk a nehezebb kereszt elhordozására. Mártika megérte azt a nagy örömöt, hogy édesanyja, ha két mankóra támaszkodva is, talpra állt s állapotában lassacskán a gyógyulás jelei mutatkoztak. Az is nagy boldogság volt Mártika számára, hogy ismételten kikerült Hollandiába. A hollandiai jómódban testileg is megerősödött ugyan, de főképpen egyie jobban kibontakozó szellemi élete számára jelentett sokat az, hogy világot látott. El lehet gondolni, milyen öröm

volt számára az iskola. Roppant könnyen tanult, ha ugyan egyáltalában kellett még tanulnia az iskolában hallott magyarázat és a tanítványaival való foglalkozás után. Nagyon széleskörű érdeklődésének azonban mégis Isten igéje állott a középpontjában. Alig hétéves korában ezt írja egy Hollandiában keit levelében: „Anyukám, elolvastam Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát és mind a négy ugyanazt írta. Miért?" C]yan kérdés ez, amelyhez néha még a felnőttek is csak évekig tartó bibliaolvasás után érkeznek el. 11— 14 éves korában már nagy gyönyörűséggel olvassa Ravasz Lászlót. Egyes szép részletek önkénytelenül is bevésődnek emlékezetébe s el-elmondogatja őket ismerőseinek, barátnőinek, könyv nélkül, szórúl szóra. Már a polgáriban feltűnik költői tehetségével. Az ünnepélyeken saját verseit szavalja. A tanítónőképzőben még inkább kiválik társai közül. Elnöke lesz az iskola Lorántffy Zsuzsánna egyesületének. Ebből az időből való beszédei, írásai csodálatra késztetnek, akár tartalmukat, annak bibliai határozottságát, mélységét, akár azt az átlagon felüli írói készséget tekintjük, amellyel a gyermekleányka meg tudja szólaltatni a maga mondanivalóját. Nem csoda, ha tanárai és mások is nagy reménységgel voltak felőle. Még negyedik polgárista korában történt, hogy az igazgató beíratta vele egy versét az iskola emlékkönyvébe azzal az indokolással, hogy ha majd híres író lesz, legyen nyoma ott első szárnypróbálgatásainak. S tervek, reménységek rajzóitok Mártika szeme előtt is. Amikor elvégzi a képzőt, nagy ösztöndíjat kap. amelynek segítségével tovább tanulhatna, de erről hallani sem akar, noha édesanyja is bíztatja rá. „Nem, drága anyukám, én nem hagylak to-’ vább egyedül. Pályázom tanítónői állásért s milyen jó lesz mindig együtt lennünk." De ugyanakkor terveiről is beszél: „Még a nyáron elmegyek Németországba, hogy jól megtanuljak németül, tudjak jól fordítani, azután még angolul is megtanulok és olyan sok szép komoly könyvet lefordítok majd. Meg én magam is fogok írni." Woltersdorfba csakugyan el is jut. Frankfurtban résztvehet egy keresztyén világkonferencián s Hollandiába is ellátogathat újra.

D& mindezeknek a tervezgetéseknek s Mártika egész.^ életének az az éltető ereje, hogy Urának és Megváltójának szo'gáljon, ő hozzá vezessen lelkeket. S az Ür meg is áldotta bizonyságtevését már kora gyermekségétől fogva. Izületi csúzával a kórházban fekvő édesanyjának egy hitetlen asszony volt ott a szomszédja, aki egyre káromolta Istent, egyre azt hajtogatta, hogy ha volna Isten, nem engedné őt ennyit szenvedni. De az akkor hét éves Mártikét nem riasztotta vissza ennek a szegény asszonynak a megkeményedett- sége. Elvitte neki nagyanyja szakadozott, régi bibliáját, mosolyogva odatette 'az ágyára és így szólt: „Olvassa, néni, kérem s majd meggyógyítja a jó Isten!" Elszomorodni elszomorodott ugyan annak hallatára, hogy ez a szegény hitetlen asszony széttépte a bibliát, amikor rosszra fordult az állapota és a kórteremben összesöpört szemét közé dobta, — de állhatatosan remélte, hogy egyszer csak meg fog törni ennek a szívnek a keménysége. Elkezdte szeretetével ostromolni. Látta, hogy nincs a szegény nénikének senkije, aki meglátogatná és elhatározta hogy elviszi neki mindig az ebédje felét.