Élő Víz, 1944

1944-december / 12. szám

kos, gyáva, elvetemült, aki nem elégedett meg a meglevő bűnökkel, hanem melléjük újakat talált ki. Megmérgezte a trónörököst, hogy ha­talmába kerítse a trónt, feleségül vette a meg­gyilkolt nővérét, de csak azért, hogy kegyetlen­ségével összetörje a szívét, és azután megölette. Saját anyját is parancsára ^fosztották meg éle­tétől. Rómát felgyujtatta és utána az ártatlan keresztyénekre fogta, akiknek százával kellett a legszörnyűbb mártírhalált elszenvedniük. És itt találjuk a „szenteket“ Néró házában, az ilyen szörnyeteg által megfertőzött levegőben. Itt cso­portosulnak kedves/közösségben Pál köré. Innen küldenek köszöntéseket a filippibelieknek. Csonkán —az örök életre... Valahol a vidéken ismertem egy fiatalembert, akinek mindkét keze tőből hiányzott. Egyszer bi­zalmasabb beszélgetés közben megkézdeztem. hogy hol vesztette el a két kezét? Elmondta életének tra­gédiáját, ami tulajdonképpen életének boldogsága lett. — Egészen ifjú gyer'ekember voltam — kezdette el —, amikor ez történt. Áldom érte az Urat, mert így találtam meg őt. Máskép könyörtelenül elvesz­tem volna. Ifjú koromban rendkivül istentelen életet éltem. Szinte gúnyt űztem Isten legszentebb dol­gaiból. Kinevettem azt, aki még Istenről, Megváltó­ról és megváltásról mert előttem beszélni.. Dolgozni nem szerettem. Csak a vidám »haverok« társaságá­ban éreztem jól magam. Ott túllicitáltuk egymást a káromkodásban és az ízléstelenségben. Persze, nagy volt a nevetés, amikor sikerült valamelyikünknek egy »kacskaringós« káromkodást kanyarintani. Nem mon­dom, a legtöbb esetben nekem sikerült a legjobban. A banda vezérének tartottak, mert első voltam az ivásban, a káromkodásban, és az ocsmánykodásban. Egyszer azután kénytelen-kelletlen, nekem is meg kellett* hallanom a hazahívó hangot. Egy éjjel nagy dorbézolás után hazafelé ballagtunk a sötét éjszaká­ban. Mindnyájan alaposan »beszeszeltünk.« Nagy han­goskodás közt értünk a vasúti átjáróhoz, ahol gyors­vonat közeledett. Részeg fővel, féktelen gőgömben azt gondoltam, hogy még a vonatnak is parancsolha­tok. A sínek felé ugrottam és felemeltem mindkét ke­zemet, hogy megállítsam a vonatot. A mozdony el­kapott. Akkor nem éreztem semmit. Csak hosszú na­pok múlva jöttenTmagamhoz a kórházi ágyon. Akkor tudtam meg, hogy mindkét kezem tőből levágta a vonat. Isteni csoda volt, hogy életben maradtam. Amikor megtudtam tehetetlen állapotomat, kimond­hatatlan keserűség fogott el. Irtózatos nagy ká­romkodásba kezdettem és úgy éreztem, hogy feltét­lenül öngyilkossá kell lennem. Jaj; de hogyan? Hi­szen magammal teljesen tehetetlen ember vagyok. Még a legegyszerűbb öngyilkosságot sem tudnám végrehajtani... Azután mélységes lethargiába, csüg- gedésbe estem. Heteken át vártam a halált, de he­lyette csodálatos módon az Élet jött felém. Az ápoló diakonissza testvér adott egy bibliát, később saját kérésemre fel is olvasott belőle. Az igazi gyógyír ez volt a lelkemnek. Mindjobban éreztem annak a Megváltónak a közeledését, akit azelőtt nem ismer­tem, akit megvetettem, gyaláztam. kigúnyoltam. Meg­gyógyított! Most csonkán, bénán, betegen érzem iga­zán, hogy élek. Azóta szebben süt a nap, szebben ragyognak a virágok. Valami szent, meleg fény ra­gyogja be az életemet. Azelőtt soha nem végeztem hasznos munkát, most, nyomorék ember, pénzt ke­resek és ezzel is támogatom szegény nővéremet, aki olyan hűséges segítőtársam. Cukorkát árusítok nyakamba akasztott kis faládikában. Azokon a he­lyeken, ahová járok, már mindenki ismer. Kicsik és nagyok egyformán támogatnak. A cukorért járó pénzt a faládika egyik sarkába, egy kis dobozba teszik. Csodálatosak Istennek az útjai. Ha ö azt akar­ja, hogy -az övé legyek, akkor én hiába rugdalód- zom 100 Saulus módján is. Ha nem akarok a hívó szóra hallgatni, minden eszközt felhasznál, hogy meg­mentsen. Még ha a két kezemet csonkig is el kell veszítenem... [

Next

/
Thumbnails
Contents