Élő Víz, 1944

1944-december / 12. szám

kos, gyáva, elvetemült, aki nem elégedett meg a meglevő bűnökkel, hanem melléjük újakat talált ki. Megmérgezte a trónörököst, hogy hatalmába kerítse a trónt, feleségül vette a meggyilkolt nővérét, de csak azért, hogy kegyetlenségével összetörje a szívét, és azután megölette. Saját anyját is parancsára ^fosztották meg életétől. Rómát felgyujtatta és utána az ártatlan keresztyénekre fogta, akiknek százával kellett a legszörnyűbb mártírhalált elszenvedniük. És itt találjuk a „szenteket“ Néró házában, az ilyen szörnyeteg által megfertőzött levegőben. Itt csoportosulnak kedves/közösségben Pál köré. Innen küldenek köszöntéseket a filippibelieknek.

Csonkán —az örök életre...

Valahol a vidéken ismertem egy fiatalembert, akinek mindkét keze tőből hiányzott. Egyszer bizalmasabb beszélgetés közben megkézdeztem. hogy hol vesztette el a két kezét? Elmondta életének tragédiáját, ami tulajdonképpen életének boldogsága lett.

— Egészen ifjú gyer'ekember voltam — kezdette el —, amikor ez történt. Áldom érte az Urat, mert így találtam meg őt. Máskép könyörtelenül elvesztem volna. Ifjú koromban rendkivül istentelen életet éltem. Szinte gúnyt űztem Isten legszentebb dolgaiból. Kinevettem azt, aki még Istenről, Megváltóról és megváltásról mert előttem beszélni.. Dolgozni nem szerettem. Csak a vidám »haverok« társaságában éreztem jól magam. Ott túllicitáltuk egymást a káromkodásban és az ízléstelenségben. Persze, nagy volt a nevetés, amikor sikerült valamelyikünknek egy »kacskaringós« káromkodást kanyarintani. Nem mondom, a legtöbb esetben nekem sikerült a legjobban. A banda vezérének tartottak, mert első voltam az ivásban, a káromkodásban, és az ocsmánykodásban. Egyszer azután kénytelen-kelletlen, nekem is meg kellett* hallanom a hazahívó hangot. Egy éjjel nagy dorbézolás után hazafelé ballagtunk a sötét éjszakában. Mindnyájan alaposan »beszeszeltünk.« Nagy hangoskodás közt értünk a vasúti átjáróhoz, ahol gyorsvonat közeledett. Részeg fővel, féktelen gőgömben azt gondoltam, hogy még a vonatnak is parancsolhatok. A sínek felé ugrottam és felemeltem mindkét kezemet, hogy megállítsam a vonatot. A mozdony elkapott. Akkor nem éreztem semmit. Csak hosszú napok múlva jöttenTmagamhoz a kórházi ágyon. Akkor tudtam meg, hogy mindkét kezem tőből levágta a vonat. Isteni csoda volt, hogy életben maradtam. Amikor megtudtam tehetetlen állapotomat, kimondhatatlan keserűség fogott el. Irtózatos nagy káromkodásba kezdettem és úgy éreztem, hogy feltétlenül öngyilkossá kell lennem. Jaj; de hogyan? Hiszen magammal teljesen tehetetlen ember vagyok. Még a legegyszerűbb öngyilkosságot sem tudnám végrehajtani... Azután mélységes lethargiába, csüg- gedésbe estem. Heteken át vártam a halált, de helyette csodálatos módon az Élet jött felém. Az ápoló diakonissza testvér adott egy bibliát, később saját kérésemre fel is olvasott belőle. Az igazi gyógyír ez volt a lelkemnek. Mindjobban éreztem annak a Megváltónak a közeledését, akit azelőtt nem ismertem, akit megvetettem, gyaláztam. kigúnyoltam. Meggyógyított! Most csonkán, bénán, betegen érzem igazán, hogy élek. Azóta szebben süt a nap, szebben ragyognak a virágok. Valami szent, meleg fény ragyogja be az életemet. Azelőtt soha nem végeztem hasznos munkát, most, nyomorék ember, pénzt keresek és ezzel is támogatom szegény nővéremet, aki olyan hűséges segítőtársam. Cukorkát árusítok nyakamba akasztott kis faládikában. Azokon a helyeken, ahová járok, már mindenki ismer. Kicsik és nagyok egyformán támogatnak. A cukorért járó pénzt a faládika egyik sarkába, egy kis dobozba teszik.

Csodálatosak Istennek az útjai. Ha ö azt akarja, hogy -az övé legyek, akkor én hiába rugdalód- zom 100 Saulus módján is. Ha nem akarok a hívó szóra hallgatni, minden eszközt felhasznál, hogy megmentsen. Még ha a két kezemet csonkig is el kell veszítenem... [