Élő Víz, 1944
1944-február / 2. szám
ÉLŐ VÍZ EVANGELIZÁC1Ó Eltévesztett megtérés Luk. 15:14—16. A tékozló fiúnak nagyon síkos az útja. Mihelyt rátétté a lábát, azonnal sodródott, csúszott rajta lefelé. A mulató cimboiák és drága örömök emésztették a pénzt. Úszott a vagyon. Hamarosan eljött az a nap, amikor hiába forgatta ki az összes zsebét, egyetlen bankó sem akadt már benne. Beütött a szükség. Barátai elhagytak, a nők már nem mosolyogtak rá kedvesen. ö maga sokakat tartott jól s őt most senki nem kínálja meg. Éhezni kezdett. S ekkor egyszerre változás áll be a tékozló fiú életében. A gazdag örökös az élet gondtalan élvezője, munkát keres. A megtérés útjára lépett — mondhatná valaki —, hiszen nem átallja nehéz munkával megkeresni a kenyerét. Nem nagy változás-é: amikor léha mulatozás helyett robotos munkára vállalkozik, amikor pénzszórás után vékony napszámért fárad?! Elindult azon az úton, amin a megszolgált bérre majd máskép fog nézni, mint a könnyen kapott örökségre. Megembereli magát és még hasznos, munkás tagja lesz a társadalomnak. Ha a mai mulatozó tékozló fiúk életében ilyen fordulat áll be, olt már megtérésről szoktak beszélni. A tékozló fiú disznópásztorsága nem volt igazi megtérés. 1. Külső körülmények szorították rá. A vagyon elúszott. Korgott a gyomra az éhségtől. S az ő bőkezűségét most senki nem viszonozta. Megpróbálta bizonyára a kölcsöneit visszakapni vagy magának hiteli szerezni, de semmi se ment. Jövedelmezőbb és egyben könnyebb munkát nem kapott, mert nagy Ínség volt azon a vidéken. Még napszámosnak se kellett sehova. Egyetlen árva lehetőség — a zsidó ember számára a legmegalázóbb munka: disznókat legeltet egy gazdag idegennek a mezein. Egészen biztosan csak kénytelenkelletlen végszükségben fanyalodott rá erre a becsületes kenyérkeresetre. Ez még nem megtérés. Nem lehet megtérésnek nevezni azt, amikor a részeges ember elissza mindenét és — lemond a pálinkáról. Vagy amikor valaki minden erejét elpocsékolja a kicsapongó, parázna életben és utána kiélt, petyhüdt testtel megcsendesedik. — Egyik gyülekezetünkben az ifjúsági összejövetel után figyelmeztették a vendéglelkészt, hogy nem kell annyira ostorozni a fiatalságot, mert nem olyan rossz nép lakik erre, csak hát az a szokás, hogy fiatalkorban mindenki eljárja a bolondját De azután mind szépen megcsendesedik. A férfiak is mind templomba járnak és egész jó, presbiternek való emberek lesznek. Ne tévesszen meg bennünket, amikor azt látjuk, hogy az öregebbek élete ösztönösen sodródik a templom, az imádság és a biblia felé. A legtöbb esetben itt sem igazi megtérés gyümölcse ez, hanem inkább csak azért mennek a templomba, mert „hát hová menjen már az ilyen öreg". Kivénül, kikopik mindenből és utoljára marad a templom. Nem tud már semmit csinálni, hát imádságot mormol. Nem érdekli már semmi a világon — a bibliát lapozgatja. De figyeld csak meg, hogy a sok „jaj Istenem!" és „Jézus segíts!" sóhajtása mellett hányszor megfér a káromkodás, keserű panasz és Isten elleni lázadás is. Vagy kezdj csak egyszer társalgást a régi időkről: újra csillognak a szemek, amikor a fiatalkor legénykedései, duhajkodásai, Istent se ismerő dacos bűntényei elevenednek. Ilyenkor látszik meg, hogy a templomos, bibliás öregnek is a szíve még mindig a régi élet bűnös örömein, hetyke istentelensé- gén csüng, csak reszketős tagjai és sírbahajló, elhasznált teste késztetik a biblia felé. — Ne értsen félre senki. Nem arról van szó, hogy időskorban, talán ni tétlenségben és bűnben eltöltött élet után is ne lenne nyitva a kegyelem kapuja a megtört öregek előtt. De azt kell látnunk, hogy az idős embernek is igazi megtérésen kell keresztül mennie, amikor nemcsak azért, mert már mindenünnen kikopott, hanem azért, mert a kereszt alatt új életet talált, kapaszkodik hittel az ifjúkor vétkeit is eltörlő kegyelembe. Ha az idős ember nemcsak az öregség külső kényszerével tér Istenhez, akkor fájlalja és megsiratja egész Isten nélkül élt életét, azt teljesen elítéli és ha mégegyszer újra kezdhetné, akkor fiatalon Krisztus oldalán szeretné kezdeni. Vizsgáld meg Istenhez való viszonyodat: templomba járásodat, bibliaolvasásodat és imádságaidat, idős testvérem. Csak az erejefogyott test és a halált rettegő lelek fordítja Isten felé a tekintetedet? Tehetetlenséged űz csupán a Krisztushoz, elmúlástól való félelmed az örökkévalóhoz? Óh, ne téveszd el a megtérést, mert örökéleted megy rá! * A háború kitörésekor Finnországban, mikor a nemzeti és egyéni megpróbáltatás, a halál esetleges közelsége elemi erővel figyelmeztette az embereket az örökkévaló sorsukra, úgyhogy bizonyos lelki megrendülés volt észlelhető, állandóan figyelmeztettek a „szükség- megtérés" veszélyére. Nálunk is helyénvaló most ez a figyelmeztetés: a háború megrettentjei fronton és idehaza gyakran fordulnak Istenhez — végszükségben így teltek meg a világháború alatt is a templomok s hallatszottak tüzvonaiban, sebesültgondozó kórházakban bizonyságtételek, llthonmaradottak imádkoztak a fronton levő hozzátartozóikért és tűzharcosok az ;tt honiakért. Sok megindító és ígéretes jelenség. Közülük azonban nagyon sok csak addig tartott, amíg a szükség fennállott. A katonák hazakészülésével és a békés viszonyok beálltával ritkábbak lettek az imádságok, üresebbek a templomok és a hangos bizonyság- tételek is elmaradtak. A régi élet lassan minden telet visszahódított. Az életváltozás csak kényszer-megtérés volt. Gondold végig keresztyén életed, bűn elleni harcod és a hited gyakorlását. Vájjon külső kényszerítő kó rülmények szorítanak rá csupán, vagy pedig szíved bensejéböl tör fel követelőén? Az igazi megtérés mindig belülről kezdődik s a személyes hit mindig bizonyos önkéntesség bélyegét hordozza magán. Éppen azért nem változik külső körülményekkel és nem szűnik
