Élő Víz, 1944
1944-november / 11. szám
4 e/tttxfr ororrvomn. e ÉNEKTANULÁS C^ofí jQászfó Üldöz viharként ördögi had, Lelkem keservén, kárán vigad. Jöjj szabadíts meg Isten Fia, Nélküled volnék halál fia. Vajha ihatnám kutad vizét, Vajha bírhatnám lelked tüzét, Nem keserítene harc, fájdalom, Könnyülne sorsom tört vállamon. Hála Tenéked irgalmas Ur! Bízom Tebenned csorbítlanul. Én szabadítom áldom neved, Vígasztalásod és fegyvered. 1943. in ni iiiiiiini mii ii iiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiifiiiiiMii Iliim KÉRDÉS-FELELET Kedves Testvérem! * Hozzám intézett névtelen leveled közlése óta hosszú idő telt el. Isten hűségét ismerve ugyan tudom; hogyha tovább is őszintén igyekeztél keresni Őt, már azóta megoldotta kérdéseidet. A testvér szeretet mégis azt mondja bennem, hogy válaszoljak, már csak azért is, mert igen örülök, hogy Gyenesen az Úr nagy vágyat oltott beléd, hogy az övé légy. Most ráesett a szemem levelednek arra a mondatára: »Ebben a vágyban égek szüntelen és mégis úgy érzem, nem tudom elérni.« Nagy vágyra, nagy akarásokra szükség van, de nem azért, hogy nagy magasságokat érjek el, mintegy azt gondolva, hogy mind feljebb és feljebb emelkedve találok majd rá Krisztusra, hanem azért, hogy ebben a szent egy-célra-összpon- tosítottságban lassan kiengedjek a kezemből minden más értékelt s a végén elérhessek arra a pontra, ahol látom, hogy az Isten és köztem lévő távolságot egyetlen milliméterrel sem tudom kisebbíteni. Krisztust nemes szándékaim magasságában kerestem én is sokáig, amíg rá nem jöttem, arra, hogy az alázatosság mély völgyében találom csak meg. A »végtelen megbékélés«, amiről írsz, emlékszem, bennem is megvolt* s mégis éreztem, mint te, hogy hiányzik valami. Most már látom: a megbékélés azért volt bennem, mert már tudtam, hol van a biztos gyógyulás és azt is, hogy oda juthatok; már ez nagy hálát, végtelen nyugalmat jelentett ahhoz a viharhoz képest, amiben azelőtt hányattattam. De ezután is még sokéiig a nemest, tisztát próbáltam magamból kipréselni s az Úrnak adni, és ha megálltam egy kisértésben vagy szolgálatban, boldogan mutattam Neki. De a sok nemes szándékból isok belső vereség Válasz az augusztusi számunkban megjelent levélre. támadt: lehullt az álarc az áltisztaságról. Elerötle- nedtem. Üres lett a kezem, kihullott belőle minden, mert megláttam, hogy amit én viszek Neki: szemét. A legmélyén voltam. De mikor már nem »kis bűnök« miatti múló bünbánattal akartam kiengesztelni az Urat, hanem felismertem, a legmélyig megromlott természetemet, amikor elvállaltam, hogy igaza van az Úrnak: rajtam már csak egy teljes váltság segíthet, s meg- alázóttan, de boldogan fogadtam azt el, — akkor értettem meg, hogy Isten nem épített hidat az én jóra való erőlködéseim s önmaga között; a nagy szakadék fölött áthidalás csak azon a ponton van, ahol én a legmélyebb helyet foglalom el, ahol már nincs bennem mentegetődzés. Azt írod; »A kétkedést hiába váltotta fel bizonyosság, mégis mindig az van bennem, hogy bizonytalan vagyok.« Bizonyosság bennem is csak egy van; Isten megváltott, örök élet vár. Minden más bizonyosságba a magam bizonytalanságán keresztül jutok el Isten tanácsadása alapján: minden földi vagy lelki dologban esetenként nyerem meg Istentől az útmutatást, a bizonyosságot. Az Úr nem tett csodaorákulummá, hanem Tőle való állandó függésre nevel minden kicsiny dologban. Légó-pincei élményeddel kapcsolatban — amikor san olvastad a bibliát — azt kérdezted: »Merjem-e homlokegyenest ellenkező lelkületüek között hango- ezekután hasonló esetben újból olvasni, hogy »a produkálás« gyanúja ne essék rám?«. Kedves Testvérkém! A Sátán mindig fog módot találni arra, hogy elvegye a kedvünket a szolgálattól. De ha Isten indít valamire, soha semmiért ki ne engedd azt a kezedből, mert az úrtól nyert drága szolgálatnak való engedelmesség erőt ad a kísértésben való megálláshoz. Isten áldását kéri Rád Mária testvéred. 4 ÉLÓ VÍZ