Élő Víz, 1943
1943-december / 9. szám
TANÍTÁS Az üdvösség * (szótério) A görög nyelvű Üjszövetségben a „szótéria“ szó jelöli az üdvösséget. Ez a kifejezés tulajdonképen az Ótestamentum szóhasználatából kerül az Űj-ba. Az Őtfistamentum gyakran beszél Isten szabadításáról, a „jösuáról“ olyan esetekben, mikor Isten meghallgatja azoknak a segélykiáltását, akiket az ő megígért Fia számára választott ki, akik a pusztulással állanak szemben és a mélységből kiáltanak hozzá. Egyik legnevezetesebb ilyen szabadítás, mikor Egyiptomból és a fáraó kezéből menekednek ki. (II. Mózes 14:13.) Az Újszövetség arról beszél, hogy Istennek ez a szaba- dítása, vagy más szóval üdvössége személyesen jött el hozzánk, emberré, testté lett, olyannyira, hogy az agg Simeon karjára vehette és így szólhatott: „Látták az én szemeim a te üdvösségedet.“ (Lukács 2:30.) Az üdvösség elsősorban tehát nem valami helyzetváltozás, még kevésbbé valami nyugodt, kiegyensúlyozott lelkiállapot, hanem egy személy, az Üdvözítő maga. Ha az üdvösségről akarunk beszélni, először róla kell beszélni. Jézus az üdvözítő; ez azt jelenti, hogy ő az a megmentő, aki hatalmasabb azoknál a sötét erőknél, melyek életünket fogságban tartják, ő az, aki az ördög munkájának lerontására küldetett. (I. Ján. 3:8.) Nemcsak néhány kiválasztott lélek számára fenntartott üdvözítő ő, hanem az egész világ üdvözítője (János 4:42.), az elveszettek megtartója. Nélküle minden a kárhozaté. Egyedül általa tartatunk meg. Nincsen senki más. (Csel. 4:12.) Ö az ajtó, aki rajta megy keresztül, megtartatik (János 10:9.), az egyetlen vészkijárat, de szoros kapu. Előtte összeszorul a szív. Lehetetlen fel nem ocsúdni képzelgéseinkből. Lehetetlen elveszett bűnös voltunkat fel nem ismerni. Elkerülhetetlen a megszomorodás, de mivel éppen előtte az Üdvözítő előtt való megszomorodás, az üdvösségre és nem kárhozatra vezet. Most csak a hit szemével látjuk, hogy ő az egyetlen szabadulás, de egykor, ama utolsó napon, mikor az ég felhőin láthatóan jelenik meg, azok is be fogják látni, akik eddig nem akarták, csakhogy későn. Az üdvösség teljes mértékben az ő munkája, tehát teljességgel kegyelem. Az üdvösség az az új rend, melyet annak a rendetlenségnek a felszámolása után teremt meg az Üdvözítő a végső napon, melyet az ördög felforgató munkája révén a bűn és halál hozott létre. Az üdvösség akkor kezd foglalkoztatni, ha az evangéliumot meghallom, akkor kezd nyugtalanítani a kérdés: kárhozat vár-e rám vagy üdvösség, van-e értelme az életemnek, vagy minden értelmetlen ösz- sze-vissza. Ha valaki nem valami értelmi észtorna kedvéért, hanem szíve mélyéből ezt kérdi: kicsoda üdvözül tehát? (Máté 19:25.), vagy „mit kell cselekednem, hogy üdvözöljek?“ (Csel. 16:30). az azért van, mert közel van az üdvösséghez. A felelet nekünk is úgy szól, mint a filippi börtönőrnek: „Higyj az Ür Jézus Krisztusban és üdvözölsz mind te. mind a te házad népe.“ (Csel. 16:31.) Ez nem azt jelenti, hogy az üdvözül, aki nem tesz semmit, hanem ölhetett kézzel várja, hogy az angyalok az égbe vigyék. Egy üdvösségre jutott ember nagyon is tevékeny és sokat cselekszik. A filippi börtönőrnek is éppen mikor az üdvösségre jutott, egyszerre rengeteg tennivalója támadt. Vendégül kellett látni a foglyokat, szállást és ételt készíteni és mindenek felett elhíresztelni, hogy mi történt vele. De nem ez üdvözítette, hanem a hit a Jézus Krisztusban. Két kérdést kell még tisztázni. Az első, mennyiben igaz az a főleg római katolikus részről hangoztatott tétel, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség. A válasz azon fordul meg, hogy mit értünk egyház alatt. Ha egyház alatt felekezetet értünk, akkor azt kell mondanunk: nem, mert nincsen egyedül üdvözítő felekezet. Bármelyik egyház csak felekezetié válik abban a pillanatban, mikor az üdvösség egyedárusá- nak tartja magát. Igaz azonban akkor, ha egyház alatt az I. Kor. 1:2. értelmében azokat a bűnösöket értjük, akik mintegy a mélységből kiáltva Jézus nevét hívják segítségül. Ezzel az alapjában láthatatlan sereggel én azonban csak úgy tarthatok közösséget, ha a keresztség által megalapozott, evangélium hallgatására összegyűjtött látható egyházi közösségben keresem. Jézushoz nem tartózhatom úgy, ha az ő testéhez, az egyházhoz nem tartozom. Ezért „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül“. (Márk 16:16.) A másik kérdés, az üdvbizonyosság kérdése. Az üdvösséget nem lehet semmiféle lelkiállapotból levezetni, vagy igazolni. Istené a szabadítás! Sokszor, mikor nagyon kiegyensúlyozottak és rendületlenek vagyunk, a kárhozat útját járjuk. Máskor, mikor kárhozottaknak érezzük magunkat, közelebb vagyunk az üdvösséghez, mint valaha. Mindez csak azt jelenti, hogy az üdvösség az érzésvilágomon túl fekvő tény. Mint ilyen biztos és változhatatlan. (I. Péter 1:4.) Ez a tény az utolsó idők katasztrófájában fog oly világossággal felragyogni és oly hirtelenséggel, mint a villám, de az evangélium által már most tudomást szerzünk róla. Benne megtapasztaljuk Isten erejét (Róma 1:16.) és semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy van szabadításunk. Ez a hatalmas isteni tény természetesen nagy élményeket is vált ki az emberből, de nem ezek a bizonyságai annak, hogy üdvözölünk. Nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, amely által kell nekünk megtartatnunk. Csel. 4:12. Tótkomlóson október 24—31-én tipikus „nagy- gyülekezeti“ evangélizáció volt. Estéről-estére telt templomban hétköznapokon is mintegy ezer emberhez szólt a két nyelven hirdetett ige. Utóösszejövetelekre száz körül, az eleven és az ige hatását mutató morzsaszedésre kb. 120-an jöttek. — Az evangélizáció jellegzetessége volt a sok ifjúsági alkalom. Minden iskolát végiglátogattunk és minden osztályban tartottunk bibliaórát. A tanonciskolások minden osztályával és a leventék minden korcsoportjával is volt együttlétünk. Ennek lehetett az eredménye, hogy az esti evangélizáción is nagyszámban volt ifjúság (300— 500). A templomban ők vitték az éneket és a morzsaszedésen is többségben voltak. — Az utómunka kisebb imaközösségekben folyik. Ezek már korábbi evangélizációk és komoly bibliás ifjúsági munka gyümölcsei. Hétközben is volt velük imaközösségi találkozásunk. 12—15 fiú, ugyanannyi leány és vagy két- szerannyi asszony könyörgött nap mint nap Isten áldásáért. Az evangélizáció után szaporodott a számuk. A szolgálatokat Csepregi Béla, Zátonyi Pál, Káldy Zoltán és Rónai Lenke dt. végezték.
