Élő Víz, 1943
1943-július / 4. szám
Az Úrnak szelíden figyelmeztető s egyben fenséggel parancsoló tekintete esik most reánk, minden Tőle távolodó, kihűlő szívű, tagadásba bukó tanítványára, hogy mi is emlékezzünk. Emlékezzünk mindarra a vigasztaló és bátorító szóra, ami az ő ajkáról indult felénk. — Emlékezel-e, milyen jó volt hozzád az Ür, amikor tékozló gyermekként szégyenpírban égő arccal jöttél Hozzá. Attól remegtél, hogy elkerget, és Ö azt mondta, hogy „aki énhozzám jön, én azt semmiképpen ki nem vetem". (Jn. 6 :37.) Akadozva jöttek ajkadra vétkeid, kárhozatos nehéz bűnök. Kimondani is ítélet volt, de az Úr azt mondta: ,,Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek iesznek, és ha vérszínűek mint a karmai zsin, olyanok lesznek mint a gyapjú." (Es. 1 : 18.) Amikor még mindig nehéz volt hinni a hihetetlent, hangozott tovább bizonyossággal a bíztatás. „Jézus Krisztusnak Isten Fiának vére megtisztít minden bűntől." (I. Jn. 1 :7.) Mikor végre is hitre bátorodott a szíved és — ha félve, remegve is — elfogadtad a felkínált kegyelmet, bocsánatot, hogyan töltötte meg az öröm és békesség a szívedet. Az egek Urát atya közelségében érezted. A szíved megtelt szeretettel Isten iránt. Olyan boldog voltál, mint egy eljegyzett menyasszony. Emlékezel-e? — És te Krisztus érted megsebzett szívének a melegét akarod újra felcserélni a világ hazug örömtüzére? A kárhozatból kihozó érted megsebzett kezet taszítod el újra magadtól? Azt a kezet, amely még mindig zörget hidegülő szíved ajtaján?! Emlékezzél! És nyisd ki Előtte szíved ajtaját, hogy újra betölthesse és átforrósíthassa azt. Hogy újra visz- szovehesse a Magával való megtisztító, felbátorító és hordozó közösségbe. Mert Ö a távolvalókat is közel- valókká tette és a távolodókat újra közelvalókká teheti az Ö új bűnöket is eltörlő vére MORZSASZEDES A békéscsabai ifjúsági konferencián hallottuk egy könnyesszemű, de ragyogóarcú fiatal leánytól: Néhány hónapja kivették a mandulámat. Úgylátszik, megsértették a hangszálamat, mert attól kezdve nem tudtam énekelni. Egyáltalán nem jött ki énekhang a torkomon. Szörnyű volt erre rádöbbennem. Pedig arra vártam, hogy a mandulakivétel után szebb hangom lesz. Ott ültem az imaközösségben, én is énekelni akartam és nem tudtam. Én is szerettem volna dicsérni Istent az ének szavával, szerettem volna hálát adni Néki zengő hallelujával és csak suttogó hangokra nyílt az ajkam. Aki templomban, bibliaórán résztvehet a közös énekben, el sem tudja képzelni, milyen nagy ajándék ez. Ügy elszorult a szívem, valahányszor éneklő gyülekezetben némán kellett ülnöm. Sokat kértem az Istent, adja vissza hangom, hogy amikor szívemben túlcsordul az öröm, dalban csendülhessen fel az ajkamon. Tegnap délután is itt a konferencián sírva mondtam el a lányoknak, hogy mennyire fáj ez nekem. És este, amikor a nizonyságtételek után elkezdtük az „Irgalmas Jézusunk"-at énekelni, szinte lélegzetvisszafojtva hallgattam a saját hangomat... Énekeltem. A pünkösdi Lélek kitöltetésekor Isten irgalma feloldotta, meggyógyította beteg hangszálamat és újra énekelhettem nul hálás vagyok, hogy amikor Leikével megajándéko- „ . .. vége a rabságnak, száll a madár!" Kimondhatatla- zott, ujjongó énekkel mondhatok Néki ^öszönptet. BIZONYSÁGTÉTEL Lehet-e áldani azokat, akik átkoznak ? Azt hiszem, sok keresztyén van úgy, mint én is, aki felébredése után sem képes egyszerre elfogadni a Szentírás minden szavának gyakorlati megoldhatóságát. Számomra Jézus egyik legnehezebben elfogadható parancsa az, hogy áldjuk azokat, akik átkoznak minket. A tavasz folyamán történt. Mintegy 110—120 társammal beszállásoltak bennünket egy heti tartózkodásra egy felvidéki faluba. Szobatársaim valamennyien csak látásból felületesen ismertek, mert eddigi szolgálatunk helyén más csoportosításban voltunk elszállásolva. Meglehetősen idegenkedve kerülgettek, s amikor észrevették, hogy esténként a háziakkal — házigazdánk a helybeli törpe ref. gyülekezet gondnoka volt — bibliát olvasok és imádkozom, az egyik szobatársam végre kifakadt. Gúnyosan és szinte gorombán tett szemrehányást. Elmondta, hogy régóta figyel. Látja, hogy már a háziakat is „meg akarom bolondítani". Szeretné nagyon alaposan megmondani a véleményét az ilyesmiről és az ilyen emberekről, stb. ... Nekem sincs ga- lambepém s egy pillanatra erőt is vett rajtam az indulatosság, de — hála Istennek — rögtön eszembejutott, hogy hasonló módon való válaszolással bizonyságot teszek Isten országa ellen. így hát gyors segítséget kérve, igyekeztem higgadtan válaszolni. Elmagyaráztam neki, miért olvasok bibliát, miért tartok csendes órát, miért szólok Isten dolgairól másoknak, s miért nem csinálok titkot mindezekből. Másnap úgy alakultak a dolgok, hogy a következő vasárnap — nem lévén a kis gyülekezetnek papja — mód nyílt számomra, hogy a vasárnapi prédikációt én mondhassam, holott nem vagyok pap. Arról beszéltem, hogy a keresztről való beszéd bolondság azoknak, akik ölvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje. ' Egy-két nap múlva megenyhülten társalogtunk a többiekkel, amikor az én haragos komám csendben, némi szégyenkezéssel megszólalt: „Ügye, én voltam az előidézője a prédikációnak?" „Igen" feleltem neki és elmagyaráztam: ha én neki azon az emlékezetes estén ugyanolyan, vagy hasonló stílusban válaszolok, haraggal, gyűlölettel válunk el, így pedig békességben és kiengesztelődve. Áldom őt, hogy „átkozott" engem, rosszat mondott rólam. Mert íme, milyen és mennyi jó alkalom lett ebből arra, hogy bizonyságot tehessek mások előtt, akik talán eddig nem is hallottak maguk- fajta embert hitet tenni Jézus mellett. Vasárnapi templomi beszédemmel neki és más vádlóimnak is összefoglaló választ adhattam. S végül: szolgálhattam a gyülekezetnek. Attól fogva ez a fiatalember, aki eddig fensőbbsé- ges arckifejezéssel haladt el mindig mellettem, messziről integetett barátságosan, valahányszor meglátott, s a legmelegebb baráti viszonyban, békességben éltünk tovább egymás mellett, szolgálatunk leteltéig. Azt hiszem, így van Krisztusnak ezzel az óhajával és a többi „megvalósíthatatlan" parancsával is: ha az ember valóban megpróbálja a gyakorlatban, kiderül, 4 ÉLŐ VlZ
