Élő Víz, 1943

1943-július / 4. szám

Hittel a szenvedések között

Amikor az alábbi írás kezemhez jutott, az írója is elevenen jött elő emlékeim világából. A multévi hévízgyörki evangéüzáció utolsó napján jutottam el hozzá félórás látogatásra. „A legsúlyosabb beteg a faluban” — mondták. Talán azért maradt utoljára. Ágyhoz kötött béna embert találtam az egyszerű szerény kis szobában. Alsó teste teljesen megbénult. Hét éve nyomja az ágyat. A fiókgerendáról csüng alá egy kötél és abba kapaszkodva forgatja magát, vagy változtatja elunt helyzetét. Tétlenségre kárhoztatott munkáskezek, eltartásra szoruló családfenntartó. Nagyon megpróbált család. — Mégsem hallottam egy panaszszót sem. Az asszony sem zúgolódott. Isten szeretetéről, áldásának gyakori tapasztalásáról hallok ámulva. Az énekeskönyvben alig van ének, amit nem ismernének. A kinyitott biblia fölé gyakran hajol az egész család. És sohasem hiába. Isten igéjének rejtett mélységei nyílnak meg ez előtt a szenvedések tűzében megpróbált szív előtt. — Amikor most kezemben van a négy, nehéz kézzel teleírt árkuspapir, legszívesebben fotókópiaként telíteném az „Élő VÍZ” olvasói elé, hadd kapják minden másítás nélkül egy sokat szenvedett ember nagyon hiíelreméltó hitvallását a szenvedések próbái között. Érdemes elmélyedve olvasni ezeket a sorokat. Cs. B.

„Imé boldog ember az, akit Isten megdorgál: annakokáért a Mindenható büntetését meg ne útáljad! Mert ő az, aki betegséggel látogat és ö az, aki bekötözget, Ö az, aki megsebesít és akinek kezei meggyógyítanak.” Jób 5:17-18.

Ezerkiíencszázhetet írtak akkor, amikor születtem és azóta 35 esztendő telt el Ebből 28-at egészségesen töltöttem el, hetet pedig betegségben. De ez a hét esztendő, amit betegségben töltöttem, sokkal többet ért, mint egészséges koromban a huszonnyolc. Míg egészséges voltam, sok mindennel törődtem, csak Istennel nem. Mindenhová volt időm elmenni, csak a templomba nem. Pedig erre tanítottak az iskolában is, konfirmandus koromban még fogadalmat is tettem, hogy a templomba örömmel járok, a bibliát szorgalmasan olvasgatom és mégse tettem. A Sátán annyira hatalmába kerített, hogy nem bírtam tőle szabadulni. Most sírva- fakadok, amikor elgondolom. Isten virágokat teremtett, hogy nyíljanak — és nyílnak; madarakat, hogy énekeljenek — és énekelnek; és embert teremtett, hogy szeresse öt — és az ember nem szereti Öt.

Abban az időben ez volt a programmom: dolgozni és dolgozni. Dolgoztam is sokat, de nem volt áldás a munkámon. Éjt nappallá tettem és mégis alig volt meg a mindennapi kenyerem. Pedig nem kocsmáztam, nem kártyáztam, hanem, amit kerestem, megtakarítottam és mégsem volt elég pénzem kenyérre. Jól mondja a példaszó: hiába az ember fáradozása, ha nincsen rajta az Isten áldása. Most munkaképtelen vagyok, mégis megvan a mindennapi kenyerem, jobban, mint akkor. Pedig csak 35 pengő havi segélyt kapok a helybeli hatóságoktól és csak a feleségem dolgozik. Igaz, nagyon sokat.

Az 1936. évben kezdődött a fordulat. Betegen kórházba kerültem Budapestre. Az orvosok mindent elkövettek, hogy egészségemet visszaállítsák, de nem sikerült. Állapotom napról-napra rosszabbodott. Két hónap után egy szép reggelen, bejött a tanár úr a kórterembe és azt mondta: Kedves Gombos úr, maga szépen haza fog menni és odahaza majd meggyógyul. Szépen haza is jöttem és azóta idehaza vagyok az én kedves családom körében. Van két fiam, az egyik 13, a másik 12 éves és van egy drága jó feleségen, aki nagy gonddal ápolgat.

Amikor hazakerültem a kórházból, újabb fordulat állott be. Feleségem ágyba fektetett és itt kellett feküdnöm éjjel és nappal. Járni már akkor nem tudtam. Az egyik lábam után nemsokára a másik is teljesen megbénult. Két évig feküdtem ebben a változatlan helyzetben. Azután vettünk egy tolószéket, ami változatosabbá tette mindennapi életemet. Az ágy mozdulatlanságában elgondolkoztam, hogy miért is éltem idáig. A lelkemmel nem törődtem semmit. Hogyan fogok én megjelenni isten ítélő széke előtt. Mindig csak a földi javakért éltem, a mennyeire soha nem gondoltam. Pedig hogyan tanít az ének is:

Minden e földön csak elmúlandó,

Semmi nincs itten megmaradandó;

Ne kívánd lelkem a mulandókat,

Keressed inkább az égi jókat.

Ekkor elhatároztam, hogy ezentúl míg csak élek, mindig az én Megváltómnak fogok szolgálni. Mindent Jézusnak, hogy övé lehessek, teljesen Néki éljek s meg nem osztott szívvel szeressem. Szenvedésem idején a bibliából csakhamar megismertem az én Megváltómat, sokkal többet szenvedett, mint én. így meg kellett értenem, hogy a szenvedés Isten szeretetének jele. Isten szenvedéssel javít és gyógyít. Akit szeret az Űr, megdorgálja, megostoroz pedig mindenkit, akit fiává fogad. (Zsid. 12:6.)

Megéreztem azt, hogy sokat fogok szenvedni, ha Isten nagyon szeret. És Ö valóban nagyon szeret. A legnagyobb szeretetét azzal mutatta meg, hogy az Ö Egyszülött Fiát, halálra adta értem. Megváltott a Ö vére által.

Milyen boldogság az, hogy Isten nemcsak ítélő bírám, hanem irgalmas Atyám is, aki nem bűnöm szerint fizet nekem. Ezért imádságaimat nem bizonytalanul, hanem nagy bizonyossággal bocsáthatom szárnyra, Krisztus érdemére támaszkodva. Visszagondolok imádságaimra, melyek nehéz órákban születtek lelkemben. Soha nem szálltak Hozzá hiába. Istennek hozzám való nagy szeretetét, kegyelmét, áldását mindig érzem, amióta az övé vagyok. Szenvedéseim között enyhülést ád, táplálékomról gondoskodik és vezet azon az egyenes úton, amire elindított. Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Űr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik. (Zsolt. 34:9.)

Isten áldását napról-napra érzem, pedig mikor még Krisztust nem ismertem, nem éreztem semmit. Az Ö áldása nélkül a sok is kevés, áldásával pedig a kevés is sok. Az elmúlt karácsony táján egyszer magam voltam idehaza, amikor nyílt az ajtó és egy elaggott Méregető jött. Imádkozott a maga módja szerint s mikor elvégezte, átnyújtottam neki az utolsó 10 filléremet. Alig ment el, jön a postás és egy 10 pengős pénzesutalványt hozott. Az egyik jószívű rokoliom küldte. Ilyen példát sokat tudnék leírni még. Csak egyet említek: amikor elhullottak a jószágaim, mit tehettem mást, mint bele