Élő Egyház, 1972 (7. évfolyam, 19-20. szám)
1972 / 19. szám
Diószeghy Tibor: Az Ige fényénél napjainkban (folytatás.) *- * * # * * * * * * * Ez is kétségtelenül korunk egyik legkirívóbb kóros jelenségéhez tartozik. Ma nem ezeket éri a csúfolódás, hanem a kevásbbé törtetni tudókat, az ideálistákat, a még valamiben hivöket, a szeretetet, megbecsülést, segitségkészséget még tiszteletben tartókat, azokat, akik nem tudnak olyan gyorsan átugrani a saját árnyékukon, akik irtóznak a kaméleonöltözettől! Még ezeknél a jelenségeknél is szomorúbb azonban a romokba borult,'vagy romokba boruló tornyok képe, erős alapok és szorgos munka ellenére. Ahol közbeszólt a történelem, a világpolitika, ahol egy nemzetet és nemzedékeket földrengés ért s generációk kezébe adta a vándorbotot. Hány ebből eredő tragédiának lehettünk tanúi az elmúlt húszonhét év folyamán, főleg a szellemi munkások táborán belül?! És ezek a tragédiák még ma sem szűntek meg, sőt napjainkban is folytatódnak, “egyre növekvŐbb intenzitással. - Húszonötáves magyar gondozói tevékenységem alatt egész sor ilyen tragédiának lehettem szem- és fültanúja, anélkül, hogy - sokszor - segítségre lehetőség nyilott volna. Megdöbbentő látni idősebb családapák, egykor magasrangú tisztviselők konfliktusát, akik nem tudnak"átváltani", ahogy a napi zsargon mondja, a realitásba, akik keresik a lehetőséget a volt után s minden s minden reményük a tegnapban gyökerezik. Egyszerűen nincs elég erejük ahhoz, hogy a tegnapban hagyják a tegnapot és mának fogadják el a mát, úgy ahogy van, minden önámitás és önsajnálat nélkül, kert sok esetben - egyik napról a másikra - értékét veszti minden eszköz és szerszám, mely az eddigi toronyépítéshez és a már meglévő toronyrész megtartásához, karbantartásához szükséges volt. Uj munkakört kell teremteni, nyelvet kell tanulni és sok esetben újra be kell ülni az iskolapadba, egyenlőként az egyenlőkkel, az ugyanúgy semmiből startolókkal, egy új jövő felé. Aki erre nem képes, aki a vesztett múltat, a munka, a megtett munka értékének elvesztését nem tudja átvészelni, előbb-utóbb lelki konfliktusba kerül önmagával és egész környezetével. Minden hiábavalóságnak tűnik, ami volt ás amit csinálnia, tennie kellene. Hiábavalónak tűnik az akarat és minden tervezés. Pedig egy ledőlt tornyot újjáépíteni sokkal' értelmesebb és Istennek tetszöbb, mint egy még el sem kezdett torony helyén sártiglákból bazaltvárat hazudni össze. Mert hiábavalóság nincs a világban! Hiábavalóság nem szerepel a természetben és az Úristen szókincsében! Kell-e erre nézve ragyogóbb és meghatóbb bizonyíték, mint a legnagyobb magyar emigráns': Mikes Kelemen hitvallása kedves "Ménemhez" irt leveleinek végén, amikor igy ir: "az Isten rendelésiben nincs haszontalanság: mert ö mindent a maga dicsőségére rendel." Van-e okunk tehát elcsüggedni, ha Isten akarata folytán egy új várépitésre kényszerülünk, egy új torony felhúzására, ha tudunk az Isten végtelen szeretetéröl és oltalmáról, ha hisszük is azt, hogy erős várunk nekünk az Isten, olyan erős vár, melynek árnyékában a mi tornyaink is mindenkor oltalmát találnak. Ez váljon bennünk tudatossá halálunk pillanatáig és valljuk utolsó leheletünkig, hogy az Isten rendelésiben nincs haszontalanság, mert 0 mindent a maga dicsőségére rendel és a mi üdvösségünkre. D.T. ...."Micsoda szép állapot ez: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában - ide pedig nem a levegőben hoztak, hanem a vizen..."(Mikes Kelemen levele:Jeniköböl,Rodostóból, Drinápolyból.) ...."úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont"... ...."Még most is elég biztatást adnak, de az mind füstbe rnegyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bizzunk, reméljünk, édes néném! az Istenben, ha szinte minden bizonnyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, amit kivánunk..."
