Élő Egyház, 1966 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1966 / 1. szám

- 12 -A fejszék le voltak rakva egymás mellé és az emberek énekeltek. Oly hanggal és oly énekkel, mint a kicsiny madár, aki ha énekbe kezd, felöle mind föld és ég felfordulhat. A fejedelem még sohasem hallott ilyen nagy éneket. Kint az erdőn, szembe fordulva a lenyugvó nappal.. Az emberek mind fiatalok voltak, csak egy volt. közöttük öregebb s a.z. énekelt a legerősebben:

Egész föld bxráj'a s törvényre hívója,

Életet, irgalmat terjessz sajátidra :

Estvéli könyörgést, bűn bocsánatjára,

Szüntelen áldozat helyett vedd nagy jónkra.

A fejedelem végtelenül álmélkodott, Ezek az emberek egész napi munka, után, míg az ö parancsára vágják az erdőt és irtják a fákat, utána' a lefekvö nap elé terítik áhitatos lelkűket :

Vidám szívvel, víg zengéssel szenteljük urunkat,

Az magától élő Istent, kegyelmes atyánkat,

Ki egyedül mennyet-földet s minden állatokat 'Formált, szerzett, táplált és tart s csak egyedül mozgat.

Zavarodott lélekkel, tért vissza csapatához.

Nézte, ahogy a saját legényei vidáman.és fecsegve állottak a lovak mellett. A lovak hozzáfogtak harapdálni a zöld füvet, hersegett a foguk alatt a kémény fü és a fiúk arcán vidámság és könnyű lélek van.- Ti nem tudtok énekölni?.- kérdezte Őket.

i Tudunk, nagyságos uram - mondta a hadnagy. . ....- Éneköljetek.

A csapat azonnal karikába állott és énekelni kezdett :

Mely igen jó az Úristent dicsérni,

Felségednek én .Uraiii énekölni.

Szent nevedet dicsérvén magasztalni,

És mindenütt ez világon hirdetni.

Csudaképpen megvigasztal engemet Mindennémü te nagy cselekedÖted.

Kezeidnek munkájával örvendek,

Teremtömnek, megváltómnak hirdetlek.

Az esztelen ember ezt nem isméri,

Az hitetlen bolond ember nem érti,

Kinek rólad nincs igaz isméreti,

Szent fiadban ha nincs hiti őneki.

A fejedelem valami véghetetlen kellemességet és boldogságot érzett .Ezt az éneket ő is tudta, most először érezte ennyire szívében, hogy mely igen jó az Úristent dicsérni... Csak hallgatta, hallgatta az énekszót. Nekidölt egy nagy mohos fa törzsének és lehajtott fejjel engedte, hogy az éneklés, mint a lágy est: szellő verje és lombozza a lelkét. Úgy borult rá az alkonyat, mint valami édes és szelid sátor, ahol az Istennek illatát és enyhületét érzi az embernek szava.