Ellenzék, 1944. július (65. évfolyam, 146-171. szám)

1944-07-29 / 170. szám

iSíi íhUbs 2 9.

í i2e^3Gsaää&^

HLL'ENZfiK

7

A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG MŰVÉSZETE ERDÉLYBEN

Részlet egy rádióelőadásból.

lóink hagyatékát, joggal vetheti föl a kérdést: vájjon nem tulzás-e művészetről, beszélni? Hiszen az, amút ma művészetiként értünk képekben, szobrokban, zenei és építészeti alkotásokban nyilatkozik meg. Ilyennek nyo-. mát pedig hiába keressük a honfoglaláskor! fölötökben. A szépen díszített zablák, kengyelek,, nyergek, szablyak, tarsolylemezek s pártaöv-veretck remekmű vek ugyan — mondhatná ez a szemlélő —, de inkább iparművészeti, termékek s elsősorban a fényt s lelketlen pompát szolgálták s nincsen közük ahhoz a mély emberi élményhez, amely a művészet, köldökzsinórján keresztül belekapcsolja az embert a mindenség vérkeringésébe s az örök szépségbe. Csakugyan igy van-e ez? Csakugyan csupán a lelketlen díszt és ^pompát szolgálta-e mindez? Kendőzés nelkíil'íi őszinteséggel kell felelnünk a felvetett kérMásféiszázaddal ezelőtt

'a mai mintáik még természetim rózsák, szék- fűik s gyöngyvirágok voltak. E minták állandó ismétlése vezetett a virágok olyan átalakításához. amelyek megjelenése tényleg emlékeztet a honfoglaláskori művészetre. A min- Tak&ncs tehát nem ősi örökség. Látszólag vesztettünk ezzel az eredménnyel, ámde ez a veszteség, csak láitcEait s eltörpül amellett az értékes megfigyelés mellett, amely éppen a szücsmintáík alakulásának menetéből kiolvasható. E rövid ismertetésből ugyani? azt a tapasztalatot szűrhetjük le. hogy mintegy másfél század elegendő ahhoz, hogy a magyar r.ephez került mintakincs tökéletesen átalakuljon, nemcsak egyes mintáiban, hanem a mnntafüzés mikéntiében. Ez az átalakulás pedig olyan törvényszerűségek felé történőik, amely honfoglalóink minttkincsét is megszabták. Annyit jelent ez. hegy népünkben határozott törvényeit, élnek a szépségnek s ezek a törvények aránylag rövid idő alatt a maguk hasonlatosságára formálják mindazt, ami hatásuk alá kerül. E törvények pedig nem újak, hanem már a magyar őskorban is működtek. Világosan látható, hogy az a csalóa Iwnfogla.

is szószertíint ezt a tulajdonságot jük meg: a miaitakincs a parzsa-szaszanida birodalom művészetéből való, de nálunk olyan, uji egységben jelenik meg, amelyik csakis a honioglaiók művészetére jellemző. Ezzel már közelebb is1 jutottunk egy lépéssel kitűzött célunk felé, mert megállapíthattuk, hogy a honfoglaló magyarságban ugyanazok a művészi szerkesztőerőik működtek, mint a

a honfoglaló magyarság művészeiében

figyelhetjük

désre, mert a tudományos kutatás célja nem az, hogy szebbnek, nemesebnek s mékóbbnak mutassa az utat, amint amilyen volt, hanem az, hogy az egykori élet nyers valóságának megmutatásával szolgáljon életünk sorának őszinte mérlegeléséhez. A honfoglaló magyarság művészetének kérdése már régen felvetődött s az . akkor adott megoldás >náig is kisért az olvasott magyarság tudásanyagában. Regente azt gondolták, hogy ez a művészet máig is éli a magyar népművészetben. Szép képanyaggal díszként munkák bizonyították, hogy szűrni,fűzéseink mintakincse egyenesvo- na-lu örököse a honfoglalók művészetének. Ma már sokkal mélyebbre látunk. A mult- sí.ázadi szűcs,meşterele minták ön y vei előkerültek sí ezekből kiderült, hogy szürhimzésaink mai minták in cse mintegy százötven éves fejlődés eredménye.

dás, amely a minták ősfiiségébe vetett hit megdőltekor támadt, nem indokolt, mert egy olyan erő felfedezéséhez vezetet, amely időtől függetlenül hat s meghatározója a magyar nép szépség-eszményének. Ez a megálla- pitás — mint minden valóság —, sokkal értékesebb a látszatnál. Gondoljuk csak végig a látszatot; ha igaz lenne az, hogy ezer éveiken keresztül változatlanul ő-rzünk egy mintakincset, ez azt jelentené, hogy népünk képtelen mindenfajta fejlődésre, mert mereven megrekedt ezer év előtti állapotában. Az uj felismerés ellenben azt jelenti, hogy népünk a fejlődés erőit a maga ösztönös tulajdonságaihoz idomítja. Nem a megrekedt, csak múltjában éíő, magyarsághoz jutunk tehát db hanem az eleven fejlődési lendületű, de mégis s maga esze szerint gondolkozó magyar emberhez. Hatonló törvényt figyelt meg Bartók Béla népdalainak vizsgálatakor. A városról falura lekerülő, györkértelen müda- lok népünknél lassan felveszik azt a szerkezetet s azokat a -tulajdonságokat, amelyek ősi éne'k'lésmódünkból sarjadtak. Meg kell itt jegyeznem, hogy

ma: magyar népművészetben. Ez természetesen egyutal annyl/t is jelent, hogy népünk művészete még akkor is magyar művészeti ha mintfakincsének egy részéről ki is mutatható az, hogy mád terii 'etekről került hozzánk. Arra is feleletet kapunk ebből a megállapi- tásból, hogy mi történt azzal a magasrendü művészettel ezer év alatt, amelyet a honfoglalók sírjaiból ismerhetünk meg. MüvéAz alább következő rövid beszámoló kevesebbet mond, mint a óim, de egyúttal jó- bal szelesebb területtel foglalkozik mint azt a cim után bárka is gondolná. Kevesebbet mond, mert nem pélja, hogy Erdély valamennyi honfoglalás-kori. emlékét adatszerűén felsorolja s többet mond, mert e leletek tanúbizonyságát az egész Kárpátmedence és Keloteurópa honfoglaláskori emlékeibe ágyazza be.

Vessünk először egy rövid pillantást a hon f ogjai-dükori Érd tél vrte,; ferdéig úgy gondoltak kutatóink, Hogy Erdélyt nem a bon foglaláskor szállottá meg a magyarság, hárem csak jó száz^ esztendővel később "indult el a terület meghódítására. Mintegy negyven év óta azonban állandóan szaporodnak Erdély földjén a hitteles honfoglaláskor! leletek s igy kétségtelen hogy Erdély föLdíjév- ne.k elfoglalása a többi magyar területek megszállásával egyidőben történt. Ámde az is kétségtelen, hogy a honfoglalás korában nem az egész erdélyi területet szálloctuk meg. Kimaradt a Küküllőmente, amelyen a magyar honfoglalást megérő nagy avar telepek sorakoztak. Később ezekhez az avar telepekhez telepítették a Nyugatmagyarországon, az Alföldön és Biharban talált többi avar törzseket s ezek egybeolvadásából támadt a székelység.

Erdély földje ezidőben nagyrészt elvadult,, erdőberitotta tájék volt, kevés, szétszórtan élő szláv töredék-lakossággal. A magyarság a honfoglaláskor megszállotta a terület Lakható sávját, amely széles Ívben a Marosmentén vezetett be Erdélybe, majd Torda, Kolozsvár táján áthaladva, a Meszesi kapun ivei ki ismét az Alföldre. Ezenkívül Udvarhelymegye: déli részéről és az Ojtözi-szoros felé vezető háromszclki medencében kerültek, elő honfoglaláskor! leli arak. Nemcsak kengyelek, nyil- c?ucsok, öv ve retek árulják el őse’nk nyomait, I hanem temetők is. Legutóbb éppen Kolozsváron (a Zápolya-utcában) folytathattuk egy naigy jelentőségű fnion foglal akkori temető feltárását. Ugyanolyan módem s ugyanolyan fegyverekkel és ötvösművekkel temetkeztek ide magyairjainik, mint a föbbi magyarföldi temetőkbe. Ebből mindjárt le is vonhatjuk az. első fontos következtetést: a honfoglaló magyarság szokásaiban és öltözködésében egysége? népként jelent meg a Kárpátmedem- ccban. Ez a tény jogosít feji arra, hogy az erdélyi, leletek miagy a ráz a* * ak o r felhasználhassuk azokat a tanulságokat, amelyeket a többi honfoglaláskori temetőkben f Igy élhet tünk meg. E iriegfigyelésdk közül az alábbiakban csak egyről beszélek; a művészetiről.

Az. aki akár múzeumokban, akár pedig a tudományost közlésekbjepn megnézi honfoglaEz azonban már sok Esztikének. Hiszen igaz, járt hozza még leánykorában az az irodavezető, nem tagadja. De soha nem kívánta. Inkább csak az anyjáék erőltették. S most lám, ezt veti a szemére. Mint szagot kapott farkas, úgy fordul hirtelen Gábor felé:

— Tán az ipartestületben hallottad, Márkus Feri s a többi gyönyörű barátod társaságában, mert ott szokták a férfiak teletőteni egymás fejét mindenféle marhasággal?!

— Márkus Feri? — akad meg Gábor a néven. — Mi bajod vele? Azzal barátkozom, akivel éppen jól esik. Csak nem akarod megszabni? Vagy inkább azt szeretnéd, hogy itthon üljek örökké? Mi? Igaz, hogy akkor legalább rend lenne, — teszí hozzá mellékesen, :— nem kellene állandóan úgy keresgélni mindent, mintha folyton költözködés lenne.-— Ugyanbiia mit nem kaptál meg?! — biggyeszti az asszonyka csufolódóra az ajkát.

— Mit?... hát a nyakkendőt sem... a zöldet. Tűvé teheti az ember az egész házat érte.

— Ott az uj, miért nem kötöd fel azt?

— Az nem kell, érted! .. . nem kell! —

csattog most már Gábor, hogy harsog tőle a konyha. — Nem is kötöm fel soha . . . Soha, érted, soha! Tudhatiad jól, hogy nem szeretem az olyan rkitóst, de csak azért is olyant vettél. Kösd fel le, ha úgy tetszik, vagy add el, mit bánom én, . . . csinálj vele, amit

akarsz . . .

*

így kezdődött.

Valahol leszakadt egy inggomb s gurulni 'kezdett, majd odaverte magát valamihez u megállapodott. Ettől kezdve lapult-lapuit, mintha már sehova se tartozna, mig csak egy sárga nádseprü bele nem habarta a szemétbe, hogy ott élje további életét az udvaron, a ház végében.

Arra kapirgált egy tyuk, megnézte, egyet- kettőt koppantott rajta. s mert számára semmire se volt jó, otthagyta.

Azután arra ment egy gyerek, 5 is megnézte s a zsebébe dugta; jó lesz majd gom- bozni.

Ettől kezdve az inggomb ott röpködött az utca porában, *hol az aiszegen, hol a felszegen, aszerint, hogy hol folyt a játék, mig

csak valamelyik gyerektől el nem szedte az anyja, hogy a férje ingére varrja; semmit se sejtve arról, hogy valahol, nem is olyan messze, talan épp a szomszédban, a haragosánál, vagy az édes kománál lélekbefojtott kirobbanást okoz ugyanaz a gomb. Ugyanaz, amelyikkel gyermeki örömére még vagy két tucat hasonló gombot nyert a Kicsi 2si- gáék fia, s amelyik most ott dó szele g olyan ember inge nyakán, akinek eszébe se jut arra gondolni„ hogy honnan került oda . . . Csak hordja, mig el nem hullatja ő is.... Akárcsak Gábor, ki lám, most egyszerre elővájja mind az elkövesedett keserveket, bán- tódásokat, s úgy vagdossa Esztikéhez, hogy szegény már-már azt érzi; egész házaséletük ösa'k gyötrelem volt.

Előkerül sorjában minden. Az is, hogy Gábor sohase szerette savanyun az ugorkasa- látát, s Esztike mégis mindig savanyun csinálta, mert röstellette még azt is, hogy megérdeklődje az anyósától, mármint a Gábor anyjától, hogy vájjon milyen mértékben fekszik a fia gyomrának az ecet; s a tejbekását nem eszi-e véletlenül tej nélkül?. . .

Aztán Esztike se ül éppen a szálján. Előhozakodik ö is mindennel . . . Hogy Gábornak sohase akkor kell a csók, amikor neki, bezzeg három évvel ezelőtt nem kmáltatta magát.. . S még a végén egyszer a boldogságukra olvasnak valamit, addig forgolódik a szoknyák körül.

Közben néha már úgy érzik, mindent fel- hánytorgattak egymásnak. Talán még a szomszédok baját is. De csak nem akar abbamaradni az osztozkodás; mert valami még kimondatlanul bar, de out log a levegőben. S mikor Esztike épp azzal hozakodik elő, hogy ő bizony soJemándent nem igy képzelt eT fordul egyet Gáborral a világ, s kezét a kilincsre teve, csak úgy, gombolatlan ingben. kiindul a házból. De még lobban egß utolsót a keserűsége. Utolsót, de a legnagyobbat.

— Halt igen, biztosan mindennek én vagyok az oka . . . Talán még annak is, hogy gyerek sincs!. . .

Nem huzza be maga mögött az ajtót hangosabban, mint máskor, mert nem olyan természetű ember. Csak a szeméből szökik le két olyan ego szítra, hogy megdermed Esztike; s nem nyomja le a bilincset, hogy Gábor után szaladjon, s fülébe zokogja: ember- i kém, maradj csak, mert úgy felvarrok majd \ minden büdös gombol, hogy soha az életben j le nem szakad többé. . .

A nap elé csúszik egy illemtudó felhő, j mintha azt gondolná: nem való most pun- \ kösdi aranysugár az Esztike keservéhez, ki, j amint az már ilyenkor lenni szokott, az ágy- \ ra veti magát és sir. Mégpedig több min- j denérfr: hogy igy megcsufolódott az ünnep. , j az életükre ilyen folt esett. De kesereg I azért is, hogy lámcsak . . . elszalasztottá a nagy alkuimat; pedig be jó lett volna most előhozakodni a Maríné leányával. . , Nem j azért, hogy tán megtudjon valamit. ,. . hiszen őrizzen meg az Isten mindenkit az ilyenféle bizonyostól, hanem, hogy könnyítsen a lelkén a kimondott szóval. . .

*

A nap már jóval fennebbről és mégis melegebben süt az emberek nyakába. Nem jár, \ csak akinek erősen sürgős . . .

A szederindával futtatott házban egy asszonyka törülgeti kisirt szemeit a beáradó napsugárral.

— IÓh, hogy a . . . — suhint a legyek felé ■— mondok mindjárt egy csúfot ... — Mérgelődik, mikor meglátja, hogy körülülték az őrizetlenül maradt kávét. Egy csomó már úszkál is benne. . .

— Na tessék, ezt se itta meg s most csinálhatok neki másikat — zsörtölődik szomorkásán. Egy pillanatra átszalad szivén a kételkedés, hogy vájjon kinek csinálja, s miért .. . de nem sokáig, mert érzi, talán jobban, mint valaha, hogy Gábornak, aki — szegény — ki tudja merre kószál most hogy kirázza magából a mérget ... De már minden pillanatban visszajöhet ... Az nem lehet, hogy csak úgy, egy inggomb miatt... — borul el megint az arca.

i . - Amikor ‘Aztán Gábor betoppan, a konyhában egyszerre minden olyan, mintha első sugaraival most ébredezne a pünkösd. Csak a legyek ébersége kábultabb a viaszkos- vásznu asztal körül, hol Esztike őrizgeti az ura kávéját. . .

szettörténcszeink javarésze ugyanis még ma is azt vallja, hogy pogánykori művészetünk nyom nélkül eltűnt. Erre a kérdésre a továbbiakban még visszatérek.

ELa a fentieket teljes őszinteséggel elemezzük, lehetetlen észre nem vennünk, hogy még nem feleltünk arra -a> kérdésre, bogylhá: volt-e tényleg művészete a honfoglaló magyarságnak. Az amit eddig ,megállapítottunk ugyanis nem más, mint hogy eev bizonyos mintiaikiinccsel azonos szépségesemény jegyében, bánik népünk ezer évek távlatából is. Van-e azonban olyan szellemi tartalma ennek a mii veszekedésnek, amelyik az igazi művészet jellemvonásaival rendelkezik? Beleépíti-e «* embert a világ dolgainak közösségiébe, vagy pedig csupán a kellemes felület díszítést szolgálja, csak arra való, hogy a szabiy3t, kengyel csupasz vasa ne maradjon diszi teilen ül?

Erre a kérdésre felelt nemrégen Fettich Nándor a magyar régészeti emlékeik vizsgálata során, magam pedig az erdélyi honfoglalás! leletek elemzésével. Röviden elmondom vizsgálataink eredményeit. A honfoglaláskor! sírokból ki kerülő emlékek vagy az ember ruházatának, övének, fegyvereinek díszítésére szolgáltak, vagy pedig a létszámot ékesítették.

Az egyik kolozsvári sir

lószerszámján egy, nagyjából levél alakú csöngőt találtam. A csörgő felületét' pal- miettás virágok díszítették. A csörgő vasgolyóját két lemez zárta magába: a fedőlap díszített: lemeze s a hátlap diszátetlen bádogja.- A fedőlap aranyozott ezüstből volt, a hátlap vörösrézből. Ezt a> három anyagot együtt csak honfoglalóink ötvöseinél s a hatásuk alatt dolgozó délolaszországi ötvösöknél találjuk meg ebben a korszakban. Ámde az aranyozott ezüst és vörösréz együ tes használata» a honfoglalást megelőző korszakban sem volt általános. Fettich Nándor kimutatta, hogy ez a három anyag egvüttesen a hun-kori művészetből származott á. honfoglalóink ötvöseihez. Megám pedig ezzel párhuzamosan kimutattam, hogy ez a levélforma is megvan a hun művészetben éppen a lószerszám diszitésében. Ez a forma még messzebb;e is elvezet. Ugvanis jellegzetes diszi tömi Fiája voül a hunok"! megelőző szarmatáknak, ezek pedig a Krisztus születése előtt félévezreddel virágzott szkíta művészetből örökölték. Ilyenképpen a kolozsvári lószerszámdisz mintegy 1500 éves hagyomány;1 őriz. Ámde itt sem változatlanul öröklődött a forrnia. A helyzet ugyanis az, hogy amint időben á honfoglalástól visszafelé megyünk, a levélalak mindinkább közeledik a madár szárny alakjához s végül is a szkita művészetben már a tollak is megvonnak rajta. A kolozsvári lószsrszámdisz tehát eredetében szárny volt. Ámde a szki.a ruházatot és lószerszámot nemcsak szárnyak díszítették, hanem a délolasaorsaágá puszták egész állatvilágának remek ans my, vagy bronz alakjai. — Szarvasok, párducok, oroszlánok, karvalyok, sasok tették káprázatossá a viseletét és a lószerszámot4. Honfoglaláskor! lószerszámainkon is megvan az ugró szarvas és a kutya* mintája.

Miért fontos a felvetett kérdés szempontjából az, hogy honfoglaláskori művészetünknek s erdiélvi emlékeinknek is mint-kincsé 1 a szkíták koráig' tudtuk követni? Azért, mert a szkítákról szóló görög félj edzésekből megtudjuk állapítani, hogy ezek a díszítések mélyértelmi’ vallási képzeteket fejeztek ki.

1 Az ősi istenanya

fez-életében gyökereztek. Ez aiz isten- anva volt teremtője .minden élőlénynek, az egész állatvilágnak s az embernek egyaránt. Azok az állat alakok, amelyről megemlékeztem, mintegy jelképei voltak ennek az istenasszonynak, amelyek oltalma alá helyesték az-t, aki ezekev viselte. Azok a díszítések, amelyeket "<z erdélyi s a többi magyar földi honfoglaláskori sírban találatok egykor, ezsrötszáz évvel a honfoglalás előtt, mély értelmű világszemléletet fejezte ki s igy csakugyan nem a léleknélküli ragyogást szolgálták, hanem az embert belekapcsolták a mindenségibe, ■a teremtés nagysze: őségébe.

Ámde joggal vethető fel a kérdés, hogy bár e*z igy v-ol. a szkítáknál, de vájjon igv volt-e a magyaroknál is? Nem csupán a mín.takines öröklődött-e alaposan megváltozott formáikban? Hiszen ?< magyarság és a szkita idők közt másfélezer év telt el, több mint amió.a mi itt lakunx maii hazánkban. Márpedig ezer év alatt is milyen nagv változás történt népünkkel. A kérdés mindenképpen jogos. Ha» ezt a másfélezer évet nem tudjuk á hidalni, nem tudjuk kimutatni, hogy a minták hátterében lévő szellemi tartalom is öröklődött, akkor vizsgálataink zsákutcába vezetnek.

Nézzük tehát röviden e másfélezer év történetiét. Az első, amit meg kell állapítanunk *"k, hogy az ősi istenanya hite s 11 az a zz' kifejező művészet nemcsak a dél-