Ellenzék, 1944. február (65. évfolyam, 25-48. szám)
1944-02-16 / 37. szám
I 2 UU'NΫI 1 9 {< február 10. uus Hl í i< «* / V / il st I tt i r ja : Hogyan láttam az olasz összeomlást í V XXIV. S.eptenihcr 5. Csendes, ősziesen szeles te s/_\moru vasurnap . (Nem u hl hedt pesti müdal ,,szomorú vasam ip“-jat el lem.) Dél tájban két légiriadó is volt. Ro- pühmrjAsM lehetett hallani. A légvédelmi ágyuk természet esen - amint a jelentésekben szokványosán olvasható újabban — megint „nem tüzeltek" . . . Érdekes! Róma „nyílt város“ ugyan, de ennek ellenére, vagy talán eppen azért egyik légiriadó a másikat éri. Ilyenkor, ha két olasz találkozik a „ricovero'-ban, a következőképpen iidvöalik egymást: „Citta aperta" — szólal meg az egyik gúnyos nyomatékkai, mire a másik azonmód válaszol: ,.Citta aperta. Si . . .“ Fenn pedig ugyanekkor elzugnak a fejük felett az ellenséges repülők motorjai. (Még jó, hogyha csak a motorok zugnak és nem nyílik meg a bombaeső.) íme, a tények két-há- rom hét alatt a közöny posványába fullasztották azt a lelkesedést, ami kezdetben Róma nyílt várossá való nyilvánítását fogadta. A calabriai partraszállásról szóló első jelentések nem valami biztatók. ,.Abbé amo distrutto“ . . . Szétromboltunk ennyi és ennyi ellenséges repülőgépet — halljuk, az angolszászok azonban mindegyre tért nyernek. Nekünk hivatalos helyen ugyanazzal okolják meg a partraszállás kezdeti (bárcsak ..kezdeti" lenne!) sikereit akár annak idején a szicíliait: túlerő emberben és anyagban Az utóbbit még értem. Repülőgép és harckocsi — azt mondják — valóban kevés van. Kevesebb mint amennyit az olasz és az európai közvélemény feltételezett. De katona? Róma a befejezettnek nyilvánított kiürítés ellenére is tele velük s a frontnak a szaga egyáltalán nem ri le róluk... Mindezért ki a felelős? A lapokban még m:nd~lg kutatják Róma első. julius 19-i légibombázásának az eltűntjeit. Peso! ins* lesi Szeptember 6. Ma este „Catania, a hősi város“ címmel előadást tartottam az olasz rádióban . . . Vájjon a legutolsó-e? Szeptember 7. Az élelmezési helyzet egyre kétségbeejtőbb. Mit együnk? A húsról ne is beszéljünk, de legalább zöldség lenne! Egy fej salátáért annyit kell fizetni, mintha szinarany lemezkékből lennének kalapálva a levelei. A narancsnak és odromnak ilyenkor nincs ugyan „szezonja“, azonban máskor mégis árulják. De most mutatóba se látunk. A „Caffé bar“- okban se! Egyes hírek szerint ennek az az oka, hogy a katonáknak tárolják a gömbölyded, pirosas és sárgás gyümölcsöt, amelyet Goethe is megénekelt „Kennst du das Land? . . .“-jában, mások pedig Szicília angolszász megszállására vezetik vissza. (Az itáliai citromtermés 90 százaléka Szicíliából kerül ki.) Nagyobb baj ennél az, hogy hal sincs! A piacokról hónapok óta eltűntek a halárusok hallal, polippal, tengeri rákkal, pókkal s hasonló tengeri szörnyekkel teli kosarai, amelyeket annyiszor elnézegettem a vén és tipikusan mediterrán jellegzetes- ségü Campo dé Fiori-n, Giordano Bruno megfeketült bronzszobra közelében . , . (Nem kell megijedni tőlük, magam is ettem olajban kirántott tengeri polipot.) Most hült helyük. Itália tengeri állam, ahol egész vidékeknek (igy pl. Liguriáoak) főfoglalkozása a halászat és a népnek főeledele a hal. S most se „tonno“, se „sarde“, sem pedig kigyószerü, de nagyon zsíros „anguilla“ (angolna). A halászok közül sokan katonák, meg aztán az aknazár, meg az ellenséges hajók cirkálása idején melyik balászbárka kisérti meg a szerencsét, hogy kimerészkedjék a tengerre és megvesse a hálóját. A befagyott idegenforgalom mellett a halászat is pang — mondhatnám: a nullával egyenértékű ma Olaszországban. Két héttel ezelőtt a „consigliere“ Nápolyban kerített egy szép nagy halat. A felesógje olyan diadallal hozta be hozzánk -megmutatni, mintha csak Polykrates gyűrűje lett volna a hasában. Együtt költöttük el . . , Éppen azért ma igen meglepett, amikor a feleségem hallal állított be a kosarában. Mi ez? Nevet: „Pesci inglesi“ . . . Mi ez? „Pesci inglesi“ ... — ismétli ő is s elmondja, hogy a piacon majdnem szétszedték az egyetlen halasbódét, amelyben „döglött“ halat ámultaik. Jó, látom, hal, de mi köze ennek az angolokhoz. Elmondja. hogy őt is igen meglepete, amikor kérd ez ős köd és re ezt a választ kapte: „Questi soni pesci inglesi, signora!“ ... A természettudósok nem ismerik ezt a megkülönböztetést. 5 is csodálkozott, de megmagyarázták neki, hegy ezek az akna- és bomb arobban álsoktól elpusztult halak, amelyeket partra dobott a tenger. így ke! ültek piacra. S a találékony olasz nép- humor menten elkeresztelte őket ..pescl ingletM ‘‘-lenek. Népit umor. S akasztófahumor . . . Ilonthazapor I*raseatira Szeptember 8. Kisasszony napja. Itt nem iinn.plik Az olasz naptárban feke- tebötüs, de bátran lehetne gyásznap . . . Ki tudta ezt még reggel. Én se, más se. „M'lyen gyönyörű idő van!“ — ezzel nyitottam ki reggel szalonunk erkélyre nyíló. tódig érő ablakának zöld zsaluját. Délelőtt 11 óra tájt — az. amerikai repülök látogatásának a szokásos órájában — felbögött a légiriadó s ezt az egész környéket meg-megrázó detonációk követik. Az emberek el halványodnak Rómát born- bámák? Ez mégis lehetetlen nes’., a „nyílt város“-sú nyilvánítás után. Pedig a látszat mégis az. A kapualjból 'atom. hogy az ulbanói hegyeket fekete füst fátyolozza be, amelyből lángnyelvek villannak ki . . Háromnegyed ó-a múlva fújjak le a légiriadót. Kora délután a népművelési minisztériumban megtudom, hogy Frascait.it bombázták az ellenséges gépek. Állítólag ott van a német főhadiszállás s Kessel ring vezártábornagy is alig birt megmemkedni . . . (Akkor még nem tudtam, hogy ennek az alibi-bombázásnak. Graziam marsall szerint, rövid háromnegyed ára alatt olyan kis helyen, mint aminő Frascati, 6000 halottja volt.) l ége a háborúnak !i6 Délután háromnegyed 6 körül a szokásos munkáim az olasz rádióban. Ezúttal az anyagomban akad igen feltűnő is. A londoni rádióval kell polemizálnom, amely a napokban azt állította, hogy Calabriá- ban ,.a lakosság örömmámorban fogadja a bevonuló angol és amerikai csapatokat, az olasz kötelékek — felsőbb parancsra! — tömegesen adják meg magukat s a fogságba esett olasz katanák és tengerészek sietnek elárulni nyomban a tengely védelmének a gyenge pontjait“ . . . Pedig „mindez hazugság és a harcoló ellenség l vagiatlan s eddig példa nélkül álló megbecsteleni- tése“ . . . Igaz-e, vagy nem igaz? Nem kutatom. Tartom magam ahhoz-, amit kaptam. Este megvacsorázunk. sétálunk egyet s alig érünk haza. amikor Lena asszony nyit be hozzánk az urával együtt. A f?- ketehaju nápolyi nő arca kipirult, valami szokatlan izgalomtól fütve összecsapja a kezét s csak ennyit mond: „Armis- tizio!“ Mi történt? — kérdezi a feleségem — s ö csak ismétli: „Armistizio!“, majd meg/ndul és árad belőle a szó. mint az áprilisi felhőből az áldás. Rita, mia cara, hát nem érted?! Vége a háborúnak! Vége a nyomorúságnak! ... A légibombázásnak . . . Jöttök le hozzánk Nápolyba s meglássátok majd. hogy milyen jól élünk... Lesz fehér spaghetti, liszt, olaj, kávé... minden . . . minden“ . . S örömében nyakába borulva ölelgeti. Ura, a kis ,.crn- sigliere“ nyugodtabb, bár nem kevésbé látszik örvendezni annak, ami történt: Itália letette a fegyvert. Az elébb mondta . be Badoglio a rádióban. Feltételek? Feltétel nélküli megadás. ,,R-sa inoondizio- nele“ . . . „Az angolszász csapatokkal szemben ettől a pillanattól kezdve megszűnik minden ellenállás, de ha a németek provokálnak, azokra lőni fogunk“... „Úgy? Furcsa kis armistizio, ha a szövetséges — a volt szövetséges — ellen szabod a fegyverhasználat“ . . . Vállat von: „Eh beh! Ugyan mit! Ez nem a mi dol- gunk . . . Fontos, hogy számunkra vége van . . Már előbb kellett volna“ . . . így válaszolok: „S önök aztt gondolják k'molyán, signor Amadeo. hogy vége van a háborúnak? Tévednek ... Ez a legszerencsétlenebb dolog. ami történhetett Itáliába nézve . . . Korántsem béke, hanem a legszörnvübb megpróbáltatások, szenvedések és a legirgalmatlanabb pol- párháboru kezdete . . . Itália elveszett“... Megütődve és rosszuleső megbotránkozással néznek reám. a vészmadárra, aki megrontja az örömüket. Lenn a házmester- nénk, Marianna, táncot jár a konyhában a szomszédnőjével vígságában . . . Pace! S mi pedig? „Foglyok vagyunk“ — mondom a feleségemnek. Körülbelül egy óra múlva elég közelben lecsapódott robbanások reszkettetnek meg mindent s nyomában megszólal a — légiriadó ... Az emeletről roppant si- valkodassal vágtatnak le a márvány lépcsőkön a „neovero“-ba s egv éles női hang az egész házat besivitja átható hangjával „. . . 1 tedeschi!“ Német ágyuk liöngelik Róma kapuit! A „ricc"vero“-ban megint találkozom a „consilgliere“-vel. „Óra si comincia la guerra ‘ . . . (..Most kezdődik a háború“.) Sápadtan hallgat, majd hozzám hajol közelebb és fülembe súgja a titkot, mely szerint a fegyverszüneti megállapodást már szeptember 3-án aláírták s csak „stratégiai szempontból1 nem hozták nyilvánosságra. Szóval már szeptember harmadlkán! Igen érdekes ... Ez a calabriai partraszállás dátuma is! Álmatlanul vergődöm át az éjszakát. Meleg is van s az izgalom se hagy aludni. Hajnalíelé nagynehezen mégis álomba kínlódom magamat, de csakhamar felriadok. Távoli és tompán meg-megismétlődő dübörgések verődnek fülembe. Mintha óriási keporsószögeket vernének be. Le- gibombák? Nem. Ez ... ez — ágyuszó! Ágyuszó! — hallod-e — költőm fel a feleségemet. A németnek, az elárult szövetségesnek ágyúi döngetik Róma kapuit . , . Most, szeptember 9-én, amerikai ejtőernyős hadosztályoknak kellett volna megszálíniok a római .repülőtereket s helyette — megszólaltak a német ágyuk . . . MIHÁLY LÁSZLÓ. Futás a villamoson Bolond ieste volt, kedves barátom, bolond történettel. De menthető, hiszen bolondul is kezdődött. Tálán szóra sem méltatnám, ha az emberek nem Volnának annyira bosszantóan érzéketlenek mások lelki történései iránt. Most már nem nevetek rajta, nem pi- romgok magamban miatta. Túl vagyok rajta. Tulajdonképpen nem én vagyok a fő biinös, hanem az a szeröv illamásnyi idő, amely két ifjú szivet fel bir forrósitani. Az emberi ostobaság határtailan; stetmmi- ségen tudunk lelkendezni és semmiséig’ összetöri a szivünket. Zsuzska egész délután kedves, csevegő volt, ami — ismered — szokatlan dodo\g nála. Mondtam már neked, hogy ilyenkor a sárkánnyal is megbirkóznám érte. Fia azt kívánta volna, hegy csillagcdckal hintsem be a haját és biborrbársetnyt terítsek ösvényére, nyomban teljesítettem volna. De Zsuzska nem kivárni semmit. A frissen sarjadt érzés tiszta mosolyával mentünk hangtalanul egymás mellett. Hideg esti sziél bujkált a csupasz fák között. AminfL összeért a vállunk, éreztem, Zsuzska I fázik. Lekanya r ütött am hát gycupjuf el öltőmet s mentegetőzve a vállára terítettem; valami afélét motyoghattam neki, hogy én egyébként is csak az emberek előítélete miatti hordom, nem szükségből. Kacagva mentünk tovább. Mindenen kacagtunk, még azon is, hogy a fák, amerre haladtunk, majdnem földig hajoltak előttünk. Most már következtetheted, mi lett ebből. Amikor elbúcsúztam tőle, egy orozva rámcsapó, érthetetlen sugallat hatása alatt megrág adtam piciny kötött sapkáját és fütyörészve indultam vissza a zsákmánnyal. Fejemre tettem. Csak a kopu- tyomra illeszkedett, mint a püspöké. Oldalt vaskos bojt himbálózott le róla majdnem mellmag ásságig. Hangosan belekacagtam az éjbe. Rakoncátlan gondolataim elkalandoztak Zsuzska körül, mint a szétrebbent galambsereg, nem bírtam többé összeterelni. Magam sem emléksz>em, mikor léptem fel a villamoskocsira, csak az ütött mellbe, hogy a bent ülök hangos csevetelése váratlanul megszakadt, mintha elvágták volna. A gyér fénynél úgy láttam, mintha a szemekben egy kis nyugtalan szorongás is sárgállna; -fi kiült kíváncsiság mellett. Jön a kalauz, rámnéz. Szeme kikerekedik a meglepődéstől. Még mindig nem értettem. — Milyen jegyet parancsol? — kérdi. Pénztárcám után kapkodok s ebben a pillanatban a kötött sapka bojtja előre- lendül a vállamról és ingának képzeli magát az orrom előtt. Egy pillanat alatt megértek mindent s várattam ötlettel belé - megyek a játékba: — Kérek i-yi/ jélárut felelem ■ már nyujUrm u u nullo jég yet A lahm uro éru u tréfát, krakenu hujir.r-kája hamu lul megrándul. Belülről rúz/o <i ne, ele Szinte látni, hogyan hegye ödnr! n fn lel. rne a In eile e Alim marad J hőiül ál tekint hmvunn n terepet. A ;<i rohhan egy férfi las'Qn a nő fülébe, hajol, in ti neben folyton engem fiirl:é:, , mintha egy oration pillanatban rá akarnék csapni. Ajkai morognak, de suttogást sem hallót Csak ti no válaszát hullom, ahogy kissé mayya rázó, kissé leckéztető, kissé enyelgő hangon veti oda: — Nem baj. De jól áll nekru. Ahá — gondolom — rólam vart szó. A fiatal ur megvádolt valamivel. Hál réggé tudomásul, hogy most már csak dacból sem veszem le a sapkát. Ismét kincs csend fekszik el a kocsiban. A Horthy Miklós-uton döcögünk a Gellért-tér felé. Mellettem egy öregasszony siri hangon megszólal, szinte elnézésért könyörögve, hogy megzavarja a feszült várakozást: — Tessék megmondani, melyik hídon megyünk át? Mielőtt bárki felelhetett volna, körbevágtam: — Melyiken parancsolja? Tudom, illetlen voltam. Zsuzska most olyan szemrehányó pillantással mérne végig, amilyennel csak ő tud büntetni. Csikordult a fék, a kocsi megállt. Ekkor a férfi, aki egy megjegyzésével bizonyosan megsebzett a tudtotnon kívül, izgatottan belekarolt becses neje önagysá- gábu és ideye.sen felránditotta a pádról. — Gyere, kicsi szivem, gyere — mondta. A szó kedves volt ugyan, de a hangban sok félelem volt belé.szorulva. Szegény nő, szólni sem tudott. A férfi ellenállhatatlanul vonszolta magával, mint egy bő«2 római harcos a szabini nőt. Leviharzottak a kocsiról, de az utasok legnagyobb meglepetésére felszálltuk a másikra. Erre kitört a pánik. A Ferenc József-hídon zörögtünk. Lent a Duna vize feketén és rosszindulatúan, csufolódva vigyorgott. Rám, vagy az utasakra? A botrány talán még elkerülhető lett volna, ha a közelemben nem szólal meg valaki nyöszörgő hangon: — Jaj istenem — mondta s egy leheletnyi sóhajtást engedett utána — szólni kellene .. . Fejét nyugtalanul csavargatni kezdte, mint aki valahonnan segítséget vár. — Felesleges. Nem kell senkinek szólni — nyugtattam meg. De fakó hangom és merev arcom most már véglegesen megijesztette az utasokat. — Komolyan mondom, hegy ép észnél vagyok. Méltóztassa- 7iák elhinni nekem. Úri becsületszavamra kijelentem. Most sem értem, őszinte szavaim miért keltettek leírhatatlan riadalmat az utasok között. Felugráltak helyükről, egymást lökdösve tolongtak a kijárat felé s a kocsi alig lassított a pesti hídfőnél, a merészebbek már leugráltak róla. A megállónál pedig egyesegyedül maradtam. Szerencsémre, nem unatkozom a magam társaságában. Otthon a saokát, a bojtos kis kötött sapkát a párnámra tettem. Elnéztem. S elgondolkoztam rajta, hosszan, mint akit elkap a folyam árja s nem arra úszik, amerre akar, hanem a viz sodrásával. Ha a Zsuzska fajén van, cuz emberek megcsodálják. Nem tudom, őt-e, vagy az arcocskát, amely derűsen tekint ki alóla a világba. Ha az én fejemen van. Zsuzska pompásan mulat rajta, az emberek meg riadóénak tőle. S most ott van a párnámon. Zsuzskáé. De csak a sapkája . .. Miért van az, hogy váratlanul könny szivárog a szemembe, amikor nekem is nevetnem kellene . .. hohah-a . . . mulatságos kis sapkám... hahaha .. . és az emberi ostobasáaon. Én ehelyett kétségekben összeharapott ajakkal borulok a pici sapkára. PARAJDI 1NCZE LAJOS. Két francia papot agyon* lőttek a terroristák Vichyből jelenti a DNB: Agen környékén hirszerint két pap esett áldozatul a terroristáknak. Cordier abbét és a 64 éves Bullion abbét, akik az egyik községből a másikba mentek misét mondani, az országúton megtámadták a terroristák és agyonlőtték őket. Deutsches Wissenschaftliches Institut Lektorat der Deutschen Akademie BALEST I febr. 16-án este 7-kor. Közremüködneiki: Erich Jörgensen (bariton) és Werner Dorames (zongora- művész), mindketten a müncheni állami zenei főiskola, tanárai. Jókai-u. 2. 6zám. I. emelet.
