Ellenzék, 1943. augusztus (64. évfolyam, 172-196. szám)
1943-08-21 / 188. szám
6 ELLENZÉK 1943 anrjnsztus 21. Hogyan kaszabolták össze Dinstl és Rostov cseh-morva tisztek Bartha Miklóst, mert az §llenzékben tiltakozott a magyar önkéntesek pofozása és pálcázasa ellen VARADY ALBERT UH. ÉRDEKES VISSZAEMLÉKEZÉSE Várady Albert dr. ny. igazgató, a r. kát. egyház ny. gondnoka keretit fel nemrégiben levelével, melyben fel. ajánlotta, hogy Bartha Miklós hires afférját a két cseh.morva tiszttel, mellnek szemtanúja és reszten maga is áldozata volt, megírja, örömmel adunk helyet a 84 éves Váiadv Albert dr. irá sának nemcsak azért, mert abban oly melegen emlékszik meg lapunk nagynevű alapítójáról, hanem mert hű kor. képet iest egyben ama „boldog ferenc. józsefi időkről" Is, ameivet a fiatalabb nemzedék már csak a történelem lap. falról, vagy olyanok elbeszélésétől is. mer, akik elkövetik a horatiusi hibái: laudator temporis acti se puero... dicsérik a kort, melybe ifjúságuk esett. (A szerk.) Tekintetes Szerkesztő Url Engedje meg- nekem, hogy ígéretemhez képest leírjam azokat a szomorú emlékeket, amelyek ü4 évvel ezelőtt történtek 9 amelyek mindig’ felidézik lelkemben, valahányszor az „Ellenzék“ homlokzatán Bartha Miklós nevét olvasom (pedig a lap első megjelenése óta mindennap olvasom! azt a szomorú eseményt, amely vele történt az lS80-ik évben s amely az én életemre is kihatással volt. Mint akkor 20 éves fiatal ember, egy napon, amint hivatalomból mentem haza délután 2 órakor a városházán keresztül, a Király-utcában a színháznak Király-utca felöli szomszéd épületéből, ahol akkor az „Ellenzék“ szerkesztősége volt, nagy sikoltozással futott ki az utcára egy öreg néni, azt ordítozva, hogy segítség! ölik a szerkesztő urat! Érre segítségért kiáltozva rohantam be a kapun egy Szabó Károly nevű bírósági végrehajtóval s e percben velünk szemben rohant ki a kapun két közöshadseregbeli katonatiszt véres kivont karddal. Mi ketten, fellármázva az egész utcát, utánuk iramodtunk s láttuk, hogy a Király-utca jobbfelőli sorának a vége felé egy ház kapuja alatt eltűntek. Mi már akkor vagy 100—150-en gyűltünk össze ő berohantunk utánuk. Ott tudtuk meg, hogy az egyik merénylő tiszt ott lakott és annak a lakására menekültek be. Mi egész tömeggel rohantunk utánuk és emlékszem, hogy az udvaron volt egy üres boroshordó, annak a tetejére állottam és úgy kiabáltam, hogy „húzzuk ki a gyilkosokat a házból!!“ Be is törtük az ajtót s az volt a szerencse, hogy a földre estünk és nem értek a revo.1 vergolyók, amelyekkel fogadtak. Erre katonaság érkezett és kiürítették az udvart. A katonák 81-esek. magyar fiuk voltak s mikor a székely őrmester megtudta, hogy mi történt, a kapuőrséget otthagyta s azt 'mondta: „Ahajt húzzák ki őket a házból“. Ekkor egy másik magyar fiú, Csíki Aladár nevű, szintén katona. elfutott a nagy laktanyába és elhozta az 51-esek (Nu sti-regement) egy századát (az 51-es román század volt) s ezek nem kiméivé senkit, szuronyrohammal kiürítették a Király-utcát éppen addig a házig, ahol a merénylet történt' Bariba Miklós ellen. £n bementem megtudni, hogy mi és mint történt? Akkor láttam, hogy a főszerkesztő ur jobb kezének négy ujját érte a vágás, amint védekezésül feje fölé emelte. 4z eset után orvost hívtak, aki a sebeket bekötözte és elsősegélyben részesítette. Kérde- zősködésemre elmondta, hogy kétségbeesetten panaszkodtak a magyar önkéntes katona fiuk. hogy a századjuknál levő tisztek, nevezetesen Dinstl és Riistov, az önkéntesekkel rosszul bánnak és meg is pofozzák őke» és ezt az Ellenzékben ki is irta és a két tiszt ezért akarta elpusztítani. De Isten nem hagyta. A fenti eset miatt olyan dühbe jött a város közönsége s oly ellenszenv és gyűlölet fogta el a város lakóit, hogy a katonatisztek családjaikkal együtt kénytelenek voltak beköltözni a laktanyákba és ha a tiszteknek a városban volt dolguk, két fegyveres katona kellett kisérje, hogy baj ne érje őket. A kedélyek csak akkor kezdtek csillapodni, amikor megnyugtatták a lakosságok hogy a két tisztet, DinstH és Rüstovot büntetésből elhelyezték Kolozsvárról. Ez azonban semmi bajjal nem járt rájok, mert innen ugyan el kellett menniük, de magas előléptetésben részesít értté k őket megjutalmázasképpen. Bairtha Miklós főszerkesztő urat az isten megsegítette, hogy jobban lett és áldásos életében a Magyar Haza és Nemzet érdekében még sok haisznos és megbecsülésre méltó munkát végzett. amiért a nemzet kegyelettel adózik. ; Hogy mit szenvedtem én a fenti ; ügyből kifolyólag, szabad legyen rö- i videsen arról is megemlékeznem! Még vannak, akik kellemesen em- ! lékeznek vissza a Ko lösz vári Hilária : Dalcgyletre, amelynek én azon időtlen, amikor Bartha Miklós megtámadása és megvagdalása történt, tot kára voltam. A Hilária dalestélyeit mindig kellemes táncestély követte, amelyre én nemcsak cigányzenekart szerződi ettem, hanem mindig kikértem az ezredestől a katonazen#kart is, hogy a francia négyeseket a katonazx-nekar játssza. Mikor a fenti eset megtörtént, a katona zenekar játszását nem kívánta a közönség és én kénytelen voltam az ezredes urat arról értesi- teivi, hogy ez alkalommal a katonazenekart nem vehetem igénybe, mert a közönség nem óhajtja. Persze hogy az átiratot a nevem aláírásával láttam el. Néhány nap múlva kapok egy idézőt, hogy másnap jelenjek meg a sorozó bizottság előtt. Meg is jelentem s amikor a bizottság elnöke. Puts nevű ezredes a nevemet hallotta, azt kérdezte németül, hogy Várady Albert, ez a Ut- kára a Hiláriának? s amikor igermet feleltem, azonnal kijelentette, hogy jónak talál és be vagyok véve hár ; romévi szolgalatra katonának és ! azonnal be kell vonulnom. Ok nél- | kill védekeztem, hogy nekem önkén- 4 tesi jogom van, azt mondta, hogy j nem küldtem be kellő időben az ok- 1 Hiányaimat s most már késő min-' I den. Azonnal be kellett vonulnom. Amikor a laktanyában az orvosi fe- * dütvizsgálatra megjelentem, meglepetésemre éppen dr. Bergsz nevű ez- redorvosaal, az én jó ismerősömmel álltam szemben. Kiküldött a szobából mindenkit s az ablakhoz intve kimutatott, hogy nézzem meg, miként bánnak az udvaron gyakorlatozó magyar önkéntesekkel, hogy pofozzák és pálcázzák őket az oktatók, ö engem ettől meg akar menteni és beutal a katonakórházba. Adott is valami szert, amit naponta be kellett venni és egy tűrhető lázat okozott. A katonakórház akkor abbam az Óvár-téii kétemeletes házban volt,, amely most a Régiségmuzeum épülete. Az orvos, aki naponta a viziteket tartotta, kezdetben próbált! gyógyszert adni, de észrevette, hogy nincs komoly baj és kezdett velem,: mint szimulánssal elbánni, parasz- toskodott, elvonta a kosztot és napokig nem engedett ennem adni.’ Utóbb már elzárással is fenyegetőzött, úgyhogy már nem tudtam a, szenvédéseket tovább tűrni, s kimentem a századhoz a nagy laktanyába. Itt ért a kinevezésem és nemsokára boldogemlékü Várady Károly kir. tanfelügyelő, valamint dr. Jenei Viktor és dr. Szász Béla egyetemi' tanárok közbenjárására, akiknek gyermekei mellett nevelősködtem, a miniszter távirat utján éppen akkor szabadságolt, amikor a szolgálatot tartó őrmester éppen az őrség után ment. hogy engem a katonai zárkába vitessen. Így ért véget az én üldözésem. VÁRADY ALBERT ny. igazgató, a róm. kát. egyház ny. gondnoka Hagyományos erdélyi szettembe^ bátran, megalkuvás nélkül küzd mindennap a magyar nép bafcdogflp lásáért az Ellenzék. 50 FILLÉR — Talán köszönnél — mondta a felesége, ahogy belépett. —- Köszöntem — válaszolta ingerülten. — Nem hallottam. Csönd lett. István szerette volna elmagyarázni. hogy olyan fáradt, hogy karja, háta, válla külön életet élnek és halálosan járadtak. Egész nap a favágógéppel dolgozott. Eleinte 6 tartotta a hasábokat a géphez, aztán aprított. Feje zúgott a gép egész napi üvöltésétől. És a gép könyörtelenül öntötte kezeügyébe a fát ... . Egy-kcltö-tiz-száz ... A szétfürészelt darabok nem akartak elfogyni. Estefelé már szeretett volna felüvölteni. Elég, elég, szerette volna belekialiani a közömbös világba. Mióta a veséjével a kórházban volt, nem bírta úgy a munkát. Ha elfáradt, beállt derekába a kínzó fájdalom. Keze, mely egé>z életében a legnehezebb testi munkában durvult, az éles fejszével vajként hasította eddig a hasábokat, vem törődött a fák göcseivel, sem keménységével. Most már nem így volt. Minden kar felemeléshez kellett gondolni, erőt kellett gyűjteni. Voltak pillanatai, mikor elsötétült előtte a világ s a gép zúgása fenyegetővé és távolivá vált . . . Aztán lehunyta a szemét és kezdte elölről. Oly dühösen és kétségbeesetten vágta a fát, mintha meg akarna ölni külön-külön minden egyes darabot, mintha haragudna rájuk ... És most egész napi munka után fájó testtel, zúgó fej-> jel, kimerültén hazajön és Julis azt kérdezi, hogy miért nem köszöni . . .? Keze ökölbeszo- ri'Jt, ahogy odament a vaskályha melletti mosdóhoz, vizet töltött belé és mosakodni kezdett. A három gyerek az asztalnál ült és nagy, éhes szemekkel várták a vacsorát. A tűzhelyen a déli paprikáskrumpli maradványa s egy kevés leves. Julis most megfordult, kezét kötényébe törölte. Aztán egy kopott bádogtálcára tette a két lábast és odatette az asztal közepére. István nézte, hogy jnilyen . lapos kicsi Irta: MARTON LILI asszony, milyen szigorú arca van és milyen öreg. pedig alig harminc esztendős. Eszébe jutott az egykori Julis, gömbölyű, kerek, mindig nevető kis cseléd, kivel kisujjukat összeakasztva járták vasárnap az utcákat. Julis az évek alatt csodálatosan lapos és szürke lett, háta meggörbült, nevetése elhalt. Jó asszony volt, tiszta, rendes, jól is fozólt, azaz jól főzött volna, ha lett volna mit, de mióta ő beteg volt, nagyon keserves napok keringtek felettük. A gyerekek jók és csöndesek voltak, any- nyira csöndesek, hogy István néha félt, hogy tán csak nem betegek? Ezek a gyerekek csak eljátszottak cşy fabábuval, gyufásdobozzal vagy burgonyával, de hangos, boldog nevetésük nem volt. S az asszony minden szava keserű szemrehányás, olyan keserű, hogy megkeseredik tőle az ember szájában a falat. Leült István és imádkoztak. — Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. Amen, Ettek. S mialatt ettek, azt nézték, hogy jut-e mindenkinek. Kínálták egymást. Az asszony a férfit, a férfi az asszonyt, meg a gyerekeket. De egyik sem evett szive szerint, A gyerekek vánnyadtak és farkaséhesek voltak, de a szülői kéz mérte ki számukra az adagot, s ez az adag bizony kicsike volt. István ékesebb volt, mikor az asztaltól feli állott, mint mikor leült. — Van egy kis juh túró — mondta Julis — megennéd? István szájában összefutott a nyál. Juhturó. Jó csipösizü, egy darab kenyérrel. De aztán ránézett a legkisebbre, aki száját nyalogatta és bámulta a semmit. És azt mondotta: — Add oda a gyerekeknek — s ezzel elfordult. Az asszony leszedte az edényeket, majd csörömpölve mosogatott. A nagyocska leányka törölgetett, öreges mozdulatokkal, ügyesen. Egy-kettő készen voltak. Ekkor az asszony beterelte őket a *^dső kamrába, mert szobának nem igen volt szoba, s ágyba rakta valamcny- nyit. Ezalatt István csak ült magábagörnyedve és fájt a gyomra. Ezt sohasem értette, hogy miért a gyomra fáj, amint lenyeli azt a keserves falatot, mikor az orvosok azt mondták, hogy a veséje beteg. Diétázni kéne — gondolta. — Mondták az asszonynak, hogy ne fűszerezzen. De a fene megette, krumplit egyen hejjába minden nélkül, mikor a paprikáskrumpli legalább izlik. Igaz, hogy fáj utána a belseje, de míg eszi, legalább jó. — Most visszajött Julis, leült vele szemben. — Hoztál pénzt? — kérdezte. István felelet helyett, zsebébe nyúlt és az asztalra csörgette a pénzt. — Annyi, mint a múlt szombaton. — Igazán adhatnának többet . . , István nem jelelt. Az asszony a pénzt olvasta cs szája mozgott közben. Oly öreges volt és oly moho, hogy István szive elfacsarodott a láttán. Ezt az asszonyt szerette olyan vad sóvárgással? Istenem, hiszen most is szereti, de nem kívánja se teste, se lelke. Inkább sajnálja. De ez a Julis nem az a Julis, az a tíz év előtti kéményhu-su, nevetős. Ez egy teljesen más Julis, István elgondolkozott azon a csodán, hogy egy asszony igy eltűnhet a semmibe. Mert nyilvánvaló, hogy a húszéves Julis nem halt meg és mégsincs, Egyszerűen nincs és nem is lesz többé. És 6 sem lesz többet a húszéves István, nagy, keményizmu, pirosarcu legény. Elmúltak, belevesztek a nehéz idők sodrába. Mindez oly megdöbbentő, oly kegyetlen és valóságos volt, hogy egy pillanatra egészen beleszédült. — Ötven fillér hiányzik — mondta az asz- szony ... István úgy elgondolkozott, hogy nem is felelt. — Nem hallod? Azt mondom, hogy ötven fillér hiányzik — kiáltotta Julis haragosan, — Nem lehet. Olvasd meg mégegyszer. — Mcgolvastam, ötven fillér hiányzik. Becsaptak. — Fekete ur nem csap be senkit. Akkor amilyen nagy mélák vagy, elvesztetted. •— Hallgass. Nem vesztettem el és nem csaptak be. Ott kell legyen, rosszul olvastad. A csendben a harag szikrái gyulladtak. Az asszony ideges és remegő kézzel olvasta át mégegyszer a pénzt. Aztán felcsattant. — Mondom, hogy hiányzik. Elvesztetted. Nincs a háznál egy csepp liszt, holnap kell kiváltsam, piacra is kellene menjek, szerettem volna egy kis káposztát venni, most olcsó, de ö elveszít ötven fillért, mert sehová sem áll oda az esze . . . — Hallgass — mondta a férfi — nem az ölven fillérért veszekszel te ... — Nem? Hát mi az istennyiláért? István nagyot nyelt. — Mert meghalnál, ha nem veszekednél —• mondta erőszakoltan csendesen, Julis feljajdult, — Szentségei Isten — mondta —, méghogy meghalnék . . . Hát tudod te out, hogy én mit kinlódok, dolgozok? Három gyerek és te, és naponta négy szádját betömni, mikor nincs rendes kereseted. Nem járhatok el mosni, meg ta. karitani mint más asszonyok, mert a kölykö- ket nem vihetem s itthon nem hagyhatom, még egy se iskolás . . . — Add be a napközi otthonba ., . — Igen, azt tudod. Hogy adjam be, mikor a napközi otthon a város másik végibe van, hogy járjanak oda, mikor a kicsinek még cipője sincs ... — Persze, te nem bánod, felőled felfordulhatunk valamennyien . . . És már felszakadtak a könnyei, dühös, sós, rnegkónnyebbitö könnyek. — Ne sírj — mondta István —, nem bírom, ha sírsz .. .-Hagyjál... , — estem mondhatsz ram semmit — védekezett István —, de már forrt benne az indulat. Arról, hogy beteg vagyok, nem tehetek. Arról, hogy nehéz világ van, nem tehetek. Nem mondhatsz semmit, nem iszok, még csak nem is dohányzók. Egész nap a gép mellett. Mit csináljak veletek? — Semmit. Az ilyen ember ne házasodjon, ne legyen gyereke. Tíz éve várok egy jobb életet. Semmi. Nézd meg Patkásékat, veled egykorú, ö is szegény volt s ma már háza van, kis földje van odahaza . . . És csak úgy ömlött belőle a zokogás. Sovány háta legörbült az asztalra, kontyából egy elszabadult tincs a vállára hullt. István meg- döbbenve vette észre, hogy az asszony haji
